A gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekekért
Kedves Látogató!
Ezen az oldalon azokat népmeséket gyűjtjük össze, amelyek valakinek, valamiért nagyon sokat jelentenek. Kérjük, küldje el nekünk azt a népmesét, ami kedves a szívének! Ha lehet, írja meg a történetet, hogyan került vele kapcsolatba, és miért fontos Önnek? Kössük együtt ezt a csokrot! Mivel a mesékhez fűződő személyes történetek gyakran nagyon bizalmasak lehetnek, ezért kérjük, jelezzék, hogy teljes névvel, vagy csak monogrammal, esetleg név nélkül jelenjenek-e meg az oldalon?

Csak olyan személyes történeteket közlünk, amelyek senkit nem sértenek.
Nagyon fontos, hogy a népmese szövegét, valamint a forrást is küldjék el mellé!

Forrás: Szerkesztő, kötet címe, kiadó, kiadás éve, és ha van, akkor a fordító neve is.
(Például: Hermann Zoltán szerk.: A tűzmadár – Orosz varázsmesék. Magvető Kiadó, Budapest. 2006.Fordító: Hermann Zoltán)

Mesék, amelyeket valaki elküldött nekünk:
Világszép nádszál kisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

 

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam.

- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

 

Forrás: Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág II.

http://mek.oszk.hu/04800/04865/04865.htm

A mese és az én történetem

Benedek Elek gyűjteményében adták ki A Világszép Nádszál kisasszony című mesét. Ha a könyv borítóját látom, már mosolyra húzódik a szám, hiszen olyan, mintha felülnék egy repülőszőnyeg tetejére és hirtelen a gyermekkoromban találnám magam..

Szüleim szerették a könyveket, emlékszem amikor megrendeltek egy nagyobb csomagot…izgatottan bontogattuk, mit is rejt. Volt sok mesekönyvünk is, de a kedvencem mégis ez maradt.

A Világszép Nádszál kisasszony…Nem emlékszem, hogy gyermekként melyik mesehőssel azonosultam szívesen, vagy kiért izgultam végig a történetet.

Felnőttként végigolvasva azt gondolom, hogy a királyfi is én akartam lenni és a világszép királykisasszony is.

 Megmenteni valakit és harcolni érte hősiesen? Hmm.. Sosem féltem a kihívásoktól,  s ha jól megnézem életem eddigi állomásait,  akkor  a királyfihoz hasonló végeláthatatlannak tűnő próbatételek keresztezték.  Akadt  segítőm bőven,  közülük van, aki még ma is mellettem van, van  akitől végleg búcsút vettem..

 De az út végén váró nádszálbazárt királylány is én vagyok….s  most talán már eljutottam oda , hogy felvegyem a legszebb ruhámat és megmutathassam azt a nőt, aki bennem volt sok-sok réteg és fátyol alatt, mindvégig bezárva.

BB.

 

Hat éves óvodás voltam. Rózsa óvó néni vezetgetésével, ekkor kezdtük el barangolásunkat a tündérmesék világában. A csoportunkban járt egy nagyon szép, szőke, hosszú göndör fürtös, pillangós masnis,lakkcipős, akaratos kislány. Reggelente süteményekkel, csokival megrakodva érkezett, amelyet szeszélyének megfelelően osztott szét. Természetesen engem, a mackónadrágos, szemüveges, szöghajú kislányt ilyen kegyben sosem részesített. Pedig mennyire csodáltam szépségét.

Egy napon az óvó néni, " A világszép nádszálkisasszony c. mesét mondta el nekünk. Mai eszemmel is tudom, h mekkora élményt jelentett, milyen hatalmas érzéseket váltott ki belőlem. Megsirattam az elsőkét nádszálkisasszonyt,együtt izgultam és reménykedtem a királyfival a királykisasszony megmenekülésén.

Ezután otthon anyukám sárga kendőjében, hosszú ruhájában, cipőjében én voltam az udvarunk legszebb, hosszú hajú, világszép nádszálkisasszony. Eljátszottam, lerajzoltam, elmeséltem babáimnak, magamnak. A mese hőseként barangoltam a kertben és bárhol, bármi lehettem. Már nem fájt annyira Anna szépsége sem, hiszen végre magamat is annak láttam, éreztem. :)

A szüleim felismerve a mesék jótékony hatását, amikor tehették, együtt játszottak, szerepeltek velem, sokat segítve, h nyíltabb, kevésbé zárkózott természetű legyek.

Úgy gondolom azért is lettem óvó néni, h a mesék világához mindig közel lehessek. Meg a gyerekekhez!!!

T.S.

 

Nem hiszem, hogy ne lenne szebb, jobb, még szuperebb dolog a világon. Mert hiszek benne, hogy mindenkinek a legtöbb, legnemesebb jár, és arra is képes- a legnagyobb dolgokra. Benne van az is hogy milyen kemény dolog ezt megszerezni, hogy hányszor csúszik vissza a hős, mikor már majdnem...

Szóval nekem ez a történet nagyon sokat jelent...a legtöbbet...:-)

Dienes Éva


A hosszú név átka

Élt egyszer egy ember Ecsu tartományban, akinek meghalt a felesége, s csak egy kisfiú maradt utána. Az ember nemsokára újra megházasodott, és a második asszonytól is fia született. De az új asszony gyűlölte mostohafiát. Egyszerűen Korizannak nevezte, mert azt remélte, hogy a rövid név majd megrövidíti az életét is, bízott abban, hogy a gyermek hamarosan meghal. Édesfiának azonban végtelenül hosszú nevet adott, hogy nagyon hosszú legyen az élete. Temérdek tanakodás után elkeresztelte hát Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokónak és ehhez még hozzátette az előkelő hangzású Hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono nevet is. De még mindig nem volt elégedett, ezért megtoldotta még néhány hangzatos dísznévvel: Heianji-temmoku-mokudono-ejzuke. Egyszer aztán a gyerekek a folyóparton játszadoztak, és Korizan, a mostohafiú beleesett a folyóba. Az emberek, akik a közelben voltak, észrevették és kiáltozni kezdtek:

-Korizan beleesett a folyóba!

Meghallotta az apja, odaszaladt és kimentette. Nem sok idő múlva játszadozás közben a folyóba pottyant a másik fiú is. Az emberek észrevették és odakiáltották az apjának:

–- Hé, hallod? Gyere gyorsan, mert Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokó- hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono-heianji-temmoku-mokudono-ejzuke beleesett a folyóba.

Mire a szülők meghallották, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyerekkel, a fiút már messzire sodorta az ár. Kis híján beleveszett az örvénybe. Hétnapi járóföldre ért partot, majd lekopott a lába, mire hazaért.

 

Forrás: Aszódi Éva szerk. Kisgyermekek nagy mesekönyve,  Móra ferenc Könyvkiadó

A mese és az én történetem

A mese, a mesekönyv nagyon fontos volt gyermekkoromban, soha nem felejtem a mindannyiunk által szeretett, példaképként tisztelt nagymamám meséit esténként az ágyban, hisz nem lévén külön szobám vele aludtam. Fogtam a kezét és Ő mesélt esténként könyvből, vagy csak úgy fejből. Sok szép mese eszembe jut, van, amihez a képek, mesekönyvek kötődnek, de van egy, amit valami miatt nagyon szerettem és sokat mesélte édesanyám, nagymamám egyaránt. Ez egy japán népmese a Hosszúnév átka, melyet a Kisgyermekek nagy mesekönyvének régebbi kiadásában találhatunk.

Gyermekkoromban ez a mese meghatározó volt, majd eltűnt az életemből és nem meséltem sem óvónőként az óvodában, sem anyaként a gyermekeimnek. Nem régiben a Mesepedagógiai továbbképzésen, újra összetalálkoztam vele. Elgondolkoztam miért is szerettem ezt a mesét annyira, amely egyszerű történet, de a benne található különleges hangzású névvel mégis érdekes, rendkívüli volt számomra. Talán épp ezért: ez a mese az egyszerűség meséje, amely úgy érzem jellemző rám. A gyerekeimnek is csak egy keresztnevet adtam, s próbáltam a szerénységre nevelni őket, melyben mese alapgondolata is vezérelhetett.

Az újabb találkozás egy újabb kihívást is jelentett számomra, hogy a továbbképzésen ezt a mesét választottam, hogy elmeséljem a jelenlévőknek, ill. a nagycsoportos gyermekeimnek az óvodában, s hogy megtanuljam az édes gyermek igen „hosszú és nehéz nevét”. Mese tehetségműhelyem ezzel a mesével indul, és most évvégén nagy öröm volt számomra, hogy az egyik kislányunk is ezt választotta kedvencének.


A nyulacska harangocskája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza.

Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát.

Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.

Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.

Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.

Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.

Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.

A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.

A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.

A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.

A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.

Itt a vége, fuss el véle,

ha nem hiszed, járj végére!

 

Forrás: Kovács Ágnes szerk. Icinke-Picinke, Népmesék óvodásoknak, Móra Kiadó, 2001

http://mek.oszk.hu/00200/00236/html/01.htm

A mese és az én történetem

Emlékezetes találkozásom volt a formulamesékkel, amikor szakközépiskolás koromban az óvodai gyakorlaton a Kóró és a kismadár című mesét kaptam vizsga feladatnak, hogy meséljem el a gyerekeknek.

Már a mese szövegével gondom volt. Mégis miről is szól ez a mese? Hogy lehet ilyen mesét ki is találni?- gondoltam. Talán mondanom sem kell, hogy az egész próbálkozás szinte kudarcba fulladt. A gyerekek nem tudtak kapcsolódni ahhoz a meséhez, amit nem éreztem sajátnak.

Több mint húsz év telt el úgy, hogy én rá se tudtam nézni a láncmesékre.

Aztán Bajzát Marcsi Formulamese napján valami elindult bennem. Kezdtem megérteni a formulamesék fontosságát és az egyszerűségükben rejlő mélységet. Marcsi azt mondta, hogy azzal a mesével, amit nagyon szeretünk, vagy amit nagyon nem szeretünk, azzal dolgunk van. Ezzel a gondolattal, elővettem a kötetet, újra átnéztem az ismerős szöveget, és úgy döntöttem elmesélem a gyerekeknek.

Nagyon más élmény volt, már az is, ahogy neki kezdtem. Megnyílt a mese bennem, a mese pedig életre kelt. Nem kellett a szövegre ügyelnem, mert a képek vittek engem is és a gyerekeket is.

Ez után még úgy írtam Marcsinak, hogy ez egy kicsit olyan érzés, mintha ez a mese egy régi ismerős lenne, akivel összevesztem és most újra kapcsolatba léptünk. Nem vagyunk jó barátok még, de oda ülhet mellém.

Azóta több mint egy év telt el és én sorra kezdtem mesélni a láncmeséket. A mesék lendülete, építkezése magával ragadott és végre megtaláltam az addig mostoha sorsú mesékben is az ismerős mesemondó hangomat. Ez által a mese átadása is más minőségű lett, élővé vált.

Így találtam vissza A nyulacska harangocskája című meséhez, amihez egyik első mesepedagógia vázlatomat írtam. Egyik kedvenc mesém lett és gyakran mesélem gyerekeknek, szülőknek, főiskolai hallgatóknak, pedagógusoknak. Ez a mese hozta nekem a fontos kérdést,- Mi a legdrágább kincsünk?  - Hogyan vigyázunk a kincseinkre?

Igazán megható, amikor a gyerekek vagy akár a felnőttek a legdrágább kincseikről beszélnek a mese kapcsán. Azóta lett egy nagyon szép „harangocska” gyűjteményem, amit gyakran használok mesefoglalkozásokon.

Úgy érzem egy kicsit, mintha a formulamesék egy mesehős útját járták volna be az életemben. Találkoztam velük, mostoha soruk volt, próbára lettek téve és a végén elnyerték méltó jutalmukat. Elnyerték méltó helyüket a mesetáramban. 


A sündisznó és a fekete kakas

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos el-eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedett az erdőben, hogy három nap egymás után folyton járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól s éhségtől, s nagy keservében felkiáltott:

- Istenem, Istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje!

Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s mondta:

- Kivezetlek én, csak gyere utánam.

Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy nekiadja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy félóra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.

Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:

- Istenem, Istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám akárki s akármi légyen, három lányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki!

- Gyere csak utánam, én kivezetlek - szólalt meg valaki.

Néz a király erre-arra, mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszélt hozzá. Nem bánta ő, akárki s akármi, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe. Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.

- Istenem, Istenem - sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám!

- No, hát akkor gyere utánam - szólalt meg valaki. Bezzeg hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.

Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.

Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a szegény ember mind azt gondolták, hogy valami csudálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt.

De bizony nem volt az álom, mert egy este, mikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.

- Apámuram, nyissa ki az ajtót!

Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke!

Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.

- Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem!

- Fogadj isten, édes fiam, hát megjöhetél-e?

- Meg biz' én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.

Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.

Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adtak neki valami ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.

- Hát te, fiam, mért nem eszel? - kérdi a szegény ember.

- Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment, szélházi,* ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.

Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, cintányéron adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:

- Apámuram, van-e kigyelmednek két csizmadiatallérja?*

- Van, fiam, van.

- No, ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.

Kiveszi a szegény ember a láda fiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a sündisznónak, de ez azt mondja:

- Ne adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szígyártóhoz, annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette.

Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát, Uram, Jézus, ne hagyj el, a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem állott, míg a boltos házához nem ért.

Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:

- Hé, boltos uram, nyissa ki az ajtót!

Kijön a boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett, hogy vezesse a házába, eléhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát.

Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason. Egyszer útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.

- Hát te még mindig sírsz?

- Sírok biz' én - mondotta a leány -, sírok is halálomig.

- No bizony, ha sírsz, nem is lész az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz!

Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.

Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz. Fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?

- Emlékszem, emlékszem - mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam: mondtam, szavamat meg nem másolom.

Behívatja három leányát, s elémondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülök azt, amelyik neki megtetszik.

- De bizony - mondotta a legidősebb királykisasszony - én megtetszhetem, de nem leszek az ő felesége - s kiszaladt a szobából.

- De bizony én sem, inkább meghalok - mondotta a második, s az is kiszaladott a szobából.

- Már biz' én - mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, ha az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.

Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű leánnyal áldotta meg az Isten, s búsult, hogy majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell, hogy veszítse.

Hát bánat ide, bánat oda, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, aztán beleültetik a királykisasszonyt a hintóba, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát, uramteremtőm, a királykisasszony nem sír, de sőt inkább tulipiros jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:

- Ugyan bizony minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.

- Hát nem félsz tőlem? - kérdezte a sündisznó.

- Nem félek biz' én, nem bántasz te engem.

- Nem is undorodol tőlem?

- Nem én. Nekem rendelt a jó Isten, enyém vagy.

Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

De megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.

Tovább nem is mentek, ottan megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszer csak a földre néz a királyfi, gondolkozik magában, mond valamit, ím azon a helyen kerekedik egyszeriben egy ragyogó gyémántpalota. Gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg hogy volt ott mindjárt pap is. Egyszeriben küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, hogy híre ment hetedhét ország ellen.

Itt a vége, fuss el véle!

 

Forrás: Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék, http://mek.niif.hu/00200/00232/html/01.htm

A mese és az én történetem

Még a Hagyományok Háza mesemondó tanfolyamára jártam, és az egyik alkalommal egy csoporttársunk ezt a mesét mondta el. Amíg hallgattam, csak legyintettem magamban - "De hisz ezt ismerem! Ugyan, mi a jó ebben a mesében?", de utána egyre többet gondolkoztam rajta, nem hagyott nyugodni ez a mese. Forgattam, alakítgattam magamban, felöltöztettem, és hirtelen a sajátommá vált. Ez lett a legkedvesebb és legtöbbet mesélt mesém. Ha valahova elhívnak, és tündérmesét kérnek, ezt mesélem a legszívesebben.


A szegény ember hegedűje

Messze, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak:

- No, leányok, menjetek el az erdőbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat.

Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idő, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettő egybevéve.

Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya!

Azt mondja a legnagyobbik leány:

- Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza!

A legkisebb leány eleget erősködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek.

Jól van. Elindul az erdő egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdő más részibe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket. Ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetődött egy vak koldus, ennek elvették a hegedűjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmódúlag elrejtették a fa odvába.

Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Ők bizony nem tudják. Eleget mondották neki, ne kalandozzon félre tőlük, nem tudott velők együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok.

Azalatt pedig egy szegény ember fáért megy az erdőre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedű pattan ki.

Kezibe veszi a hegedűt, s a nyirettyűt* elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták.

Hát ez a hegedű nemcsak hegedül, de énekel is. Mind azt énekeli:

Lassan húzd, te szegény ember,
meg ne sértsed gyenge karom!
Gyenge karom nyirettyűje,
Király Erzsi hegedűje.

"Ejnye, ördögadta varasgyékja - dunnyog a szegény ember magában -, ez a hegedű bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát."

El is indul a szegény ember, bekalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren* kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg.

Megáll a király palotája előtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé azt a muzsikást.

Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy ő bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.

Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás.

Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát.

No, addig kéri a király, hogy bemegy a muzsikás, egyet-kettőt kongat a hegedűjén, azután húzni kezdi.

Lassan húzd, te szegény ember,
meg ne sértsed gyenge karom!
Gyenge karom nyirettyűje,
Király Erzsi hegedűje.

Azt mondja a király:

- Ejnye de csudálatos nóta ez, hé!

Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedűt, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki.

Hát ennek ezt énekeli:

Lassan húzd, te én hóhérom,
meg ne sértsed gyenge karom!

Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli.

Veszi a hegedűt a király, s hát ennek már azt énekli:

Lassan húzzad, édesapám,
meg ne sértsed gyenge karom!

- No, ez bizonyosan ördöngösség!

- Már csak én is megpróbálom - mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedű ezt énekli:

Lassan húzzad, édesanyám,
meg ne sértsed gyenge karom!
Gyenge karom nyirettyűje,
Király Erzsi hegedűje.

Ebb' a minutában csak szétválik a hegedű, s kipattan belőle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa.

Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idősebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta őket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött az édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.

 

Forrás: Benedek Elek, Magyar mese- és mondavilág I., A csodaszarvas,  http://mek.oszk.hu/04800/04833/04833.htm#22

 

A mese és az én történetem
A zenélés, a hegedű momentuma megjelenik ebben a mesében, ami egyrészt azért volt fontos számomra, mert ad egy plusz lelkesítő kitartást, hogy a hangszeres zenét tanuló gyerekek időnként megjelenő motiváció hiányán segít túllendülni.
Ezenkívül pedig mindig elcsodálkozom azon, hogy a legkisebb királykisasszony addig kérleli az apját, míg megbocsájt a két nővérnek. Ez a magatartás teljesen eltér a világban általánosságban jelen levő "szemet szemért - fogat fogért" elvtől.
Számomra ez azt is példázza, hogy mindenkinek jár egy második esély, akár kicsi, akár nagyobb gonoszságot követtünk is el, van megbocsájtás.
 
Kusnyerik Emese

A tojásból teremtett lány

Volt egyszer egy király és annak egy fia. Amikor a fiú már nagy lett, mondja néki az apja:

- Fiam, ideje lenne megnősülnöd. De feleségül csak olyan lányt vehetsz el, mint amilyen az anyád volt! Olyant, aki nem született meg soha, hanem megteremtődött!

A királyfi útnak indult feleséget keresni magának.

Ahogy megy, mendegél az úton, már minden ennivalója elfogyott éppen. Ekkor az útszélen egy nagyobbacska tojást vett észre, ott gurult előtte. Felemelte, nézegette, már-már arra gondolt, hogy éhét csillapítja vele. Feltörte, de legnagyobb csodálkozása közepette abból egy gyönyörű szép lány bújt elő.

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!- mondta a királyfinak.

A királyfinál nem volt víz, ezért a lány, ahogy megteremtődött, ott nyomban meghalt.

Búsan mendegélt tovább a királyfi. De ismét melléje szegődött a szerencse, és megint talált egy tojást. A lány itt is kibújt a tojásból, és ahogy megteremtődött, úgy azonnal meg is halt, mert a királyfinak most sem volt vize.

A királyfi tovább búsult. Ahogy ment az úton, ismét egy tojást talált, ott gurult előtte szép lassan. A királyfi óvatosan megfogta a tojást, s gondolta, ő bizony fel nem töri addig, amíg az aranykúthoz nem ér.  Amikor odaért az aranykúthoz, vizet mert a vödörbe, és feltörte a tojást. A harmadik lány is vizet kért a királyfitól, az meg adott neki inni.

- Köszönöm, megmentőm - mondta a lány, és átölelte, megcsókolta a királyfit.

A két fiatal egymásba szeretett ott nyomban. Csak az volt a baj, hogy a lány anyaszült meztelen volt.

- Itt várj rám, majd visszajövök érted!- mondta neki a királyfi.

Azon nyomban hazafele vette az útját, hogy ruhát hozzon a tojásból teremtett lánynak. A lány felmászott a kút mellett lévő fára, és elrejtőzött a fakoronában.

A kútra éppen akkor jött oda vízért egy cigánylány, akinek ördöngös anyja volt. Ahogy benézett a kútba, észrevette a lány tükörképét.

- Honnan kerültél ide ilyen meztelenül? – kérdezte a tojásból teremtett leányt.

A lány mit sem sejtve sorjában elmesélte a történteket, hogyan mentette meg őt a királyfi. A cigánylány gondolt egyet, és lerántotta a fáról a gyönyörű szép leányt. Ekkor a tojásból teremtett leány a kút vizébe esett, a cigánylány meg szépen felmászott a fára.

Visszaért a legény és látja a fán ülő meztelen cigánylányt.

- Veled meg mi történt? – kérdezte ámulva-bámulva a királyfi.

- Túl sokáig voltál távol. A nap erősen sütött és fekete lettem, de majd újra megszépülök, ha elveszel feleségül - válaszolta a cigánylány a fa lombjában ülve.

A királyfinak nem volt mit tennie, és a cigánylányt hintaján hazavitte. Ám még mielőtt hazavitte volna, az öreg király meghalt, így hát a megüresedett királyi trónra ő került királynak.

A királyfi nem tehetett mást, feleségül vette a cigánylányt.

Másnap reggel egy öreg cigány jött a királyi palotába, és ezeket mondta:

- Felséges királyom, nézd, mit fogtam ki  az aranykútból? – és egy aranyhalat mutatott a királyfinak. – Mivel nincs hol tartanom, elhoztam hát kegyelmednek!

- Köszönöm – mondta néki a királyfi, és gazdagon megjutalmazta.

A szolgákkal forrásvizet hozatott egy üvegedénybe, abba tette az aranyhalat.

A fiatal király szívesebben tartózkodott a trónteremben, ahol a vízzel telt üvegedény állott, mint bárhol másutt.

El­ment akkor a lányához az ördöngös asszony, és azt mondta neki:

– Tedd magad betegnek, halálos betegnek, és mondd, hogy ha te ennek az aranyhalnak a húsából nem eszel, meghalsz. Ne félj semmit, a király mindent elkövet, hogy életben ma­radj, mert amíg a menyasszony után volt, meghalt az édesapja, most gyászlobogó alatt áll a vár.

Úgy is történt. Bemegy a király a csúf feleségéhez, és mondja neki:

– Kelj fel, nézd meg, micsoda gyönyörű aranyhalat kaptam.

De az a csúnya királyné tizenkét párnán feküdt, és nem akart róla leszállni, csak annyit felelt:

– Ha én ennek az aranyhalnak a húsából nem eszem, én mondom neked, hogy rövid idő alatt meghalok.

Gondolkozik a király, mit csináljon, már egy éve lesz, hogy gyász alatt van a vár, most meghal a felesége, az másik év. Odaadta neki a halat, egye meg.

De hát mikor az asszonyok pucolták az aranyhalat, kinyitották az ajtót, hu­zat lett, és a huzat egy kis pikkelyt valahogy kikapott a szobából. Oda­künn esős idő volt, tovább nem mehetett a pikkely, mint az eresz csorgásáig. Ott az eső beverte a sárba a kis pikkelyt.

Hát, csodák csodája történt másnap reggelre! Amikor felkel az inas, látja, hogy olyan nagy gyémánt körtefa van az ereszcsorgásban, hogy a tetejét nem lehet látni. Gyönyörű gyémánt körték függnek raj­ta, és minden levélre ez van írva: „Aki ezt megszagolja, megfiatalodik, aki ebből a körtéből eszik, bármilyen beteg is, meggyógyul.”

– Felséges király atyám, jöjj ki azonnal, a világ legszebb dolgát lá­tod, amilyet még sosem láttál!

Kifut a király, nézi, és meghajol a fa előtt, mert ő még olyan szépet nem látott. De már közben a boszorkány bement a lányához, és azt mondta neki:

– Te büdös, mit cselekedtél? Most jelentsd a királynak, hogy ha azt a fát ki nem vágja, és boglyába nem rakatja, le nem petróleumoztatja, és egyszerre lángba nem borítja, te meghalsz.

Akkor bement a király a feleségéhez, és azt mondta:

– Kelj fel, jöjj ki, és nézd meg, micsoda szép dolgot látsz!

Azt feleli a királyné:

– Vesztedre van az neked. Ha te azt ki nem vágatod, boglyába nem rakatod, és petróleummal le nem öntöd, hogy egyszerre boruljon lángba, én rövid idő alatt meghalok.

Azt feleli a király:

– Hát halj meg, de ezt a szép fát én ki nem vágatom!

Óriási nagy nyögéssel fogott hozzá a kedves királyné lélegzetet szedni. Elszomorodott a király, hogy nem bírja ki ezt a sok szenvedést a házasságában. Most mit tegyen? Ha kivágatja a fát, örökös szép lát­vány tűnik el előle. Ha meghal a felesége, ismét másik gyász üt be. Összeszorította a fogát, és kiadta a parancsot:

– Vágjátok ki a fát, rakjátok garmadába, égessétek meg, és pusztul­jon egyszerre minden!

Hozzá is fogtak a parancsot teljesíteni, ki is vágták a fát. Mivel nagy volt, igen nagyot zuhant a földre. Mikor ledőlt, a tetejéből egy kicsi faforgács a király kerítésén kívül hajítódott. Ment arra egy szegény ember hazafelé, hát épp elébe került az a kicsi faforgács. De az olyan szépen világított, hogy a szegény ember felkapta, s gondolta: jó lesz majd a gyerekeinek játszani. A király meg lángba borította a fát, s az elégett. Nagy csendesség lett a környéken, akik látták, sírtak, és sajnálták ennek a világszépséges fának a pusztulását.

A szegény ember meg ment hazafelé, és vitte a kicsi világító faforgácsot. A gyerekek nagyon megörültek neki, s amikor jól kijátszották magukat, a szegény ember föltette a gerendára a faforgácsot. Közeledett az este, s mikor lámpát kell gyújtani, bizony mondom, száz lámpa sem adott akkora világosságot, mint ez a kis faforgács a gerendán. Meglát­ja a szegény ember:

–        Jaj, ezt az Isten adta. Nem győzöm világítóval magam, milyen jó lesz, nem kell többet venni, ez a kis faforgács mindig fog nekünk világítani.

Másnap reggel mindenki elment otthonról, s minden úgy maradt a házban: az ágy vetetlen, a ház seperetlen, sem­mi étel az asztalon. De mire hazajöttek, az ágy szé­pen felvetve, a ház kisepergetve, az étel elkészítve, s az asztalra téve. Csak álltak, és álmélkodtak, hát vajon kijárt itt, ez még sohasem történt az ő házukban. Másnap ugyanezt ta­lálták. Akkor a szegény ember gondolkozni kezdett: „Hát, akárki járhat ide, az nekem nagy segítségre van.” – De már nem tudott megnyugodni: – „Hogy én ne tudjam, hogy kijár ide! Na, megállj – gondolta magá­ban –, megtudom én!”

Másnap reggel, amint kiment, úgy tett, mintha becsukta volna az ajtót, és a kul­csot kivette, hogy a kulcslyukon beláthasson. Letérdelt az ajtóhoz, és benézett a kulcslyukon. Egyszer csak mit lát? Leesik a kis faforgács a gerendáról, és válik egy gyönyörű szépség belőle, tiszta gyé­mánt a haja. Akkor az ember villámgyorsan kinyitotta az ajtót, és derékon kapta a meztelen lányt. Válott az a kezében kígyónak, bé­kának, mindenféle csúf állatnak. De az ember azt mondta:

– Semmi ne légy, csak az, ami voltál!

Akkor annak kellett maradni, ami volt. A szépséges lány attól kezdve ott élt a szegény ember házában, s mindenben segített neki.

No, de mi történt? Jártak a királyhoz tollat fosztani. A király mindenkit meghívott, mindenkinek kellett menni tollat fosztani. És mit csináltak a tollfosztók, azt találja ki valaki! Hát azt, amit én csinálok most: meséltek. Elébb az egyik, aztán a másik. Elvitte a szegény ember felesége is a lányát a királyhoz tollat fosztani, azt a világ szépségét. Az arcát eltor­zította, bekente valamivel, rossz ruhában ment. Mikor bemegy a ki­rály palotájába, hát látja, hogy a felséges királyné anyám tizenkét pár­nán fekszik, huszonnégy párna a feje felett, nagy fényességben, nagy dicsőségben pihen. Egyszer csak bejött a király, s leült mesét hallgatni. Mindenki mesélt már, csak a széplány nem. Odamegy hozzá a király, s mondja neki:

– Na, gyermekem, most te mesélj.

Feleli a lány a királynak:

– Felséges király atyám, én nem tu­dok mesélni.

– No, ha nem tudsz mesélni, beszéld el az életed sorát.

Akkor elkezdett mesélni a fi­atal lány:

– Hol volt, hol nem volt, volt, egyszer voltam, tojásban gurultam, csak gurultam és gurultam, amikor egyszer csak megfogott és fölemelt egy kéz, elvitt az aranykúthoz…

A királynak nyitva maradt a szeme-szája: honnan tudja ez a lány ezt a dolgot, hát, ez velem történt, hát, most rólam beszél.

A lány meg mondta to­vább a mesét, és amikor odaért, ahol felültette a királyfi a vi­lágszép asszonyt a fára, akkor a lány lekapta a kendőt a fejéről, és felállott:

– Én vagyok az, felséges atyám, akit a vízbe dobtak.

A királyfi a nyakába ugrott, ölelte-csókolta:

– Szívem szép szerelme, te az enyém, én a tiéd, sose hagyjuk el egymást!

Akkorára már az inasok ott voltak, és a királynét összekötözték, a ruhát lehúzták róla. De a felséges meny­asszonynak nem kellett ruha sem, mert volt neki szép ruhája is, csak eddig nem járhatott benne.

Börtönbe vitték a gonoszt, katonaságot állítottak melléje. Másnap összehívatta a király a hercegeket, bárókat, grófokat a világ minden ré­széről, hogy adjanak tanácsot: mit érdemel, aki a világszép asszonyt képes volt elveszejteni. Eljött a nagy sokaság, nézni, hogy néz ki az ókirályné, én mondom, hogy a rossz, rögös útnál is csúnyább volt. Az egyik mondott egyet, a másik mondott mást, egy öregember meg azt mondta, hogy kössék két szilaj csikónak a farkához a két lábát, vigyék ki az erdőbe, ostorozzák meg a két szilaj csikót, és bocsássák el.

Úgy is történt. A király pedig megesküdött a menyasszonyával, aki lám, nem anyától született, hanem úgy teremtődött, s nagy boldogságban éltek együtt békességben, szépségben.

 

Forrás: 777 magyar népmese, Videopont Kiadó, 1995., Budapest

A mese és az én történetem

Találkozások- ÉMT. 

Hogy melyik is a kedvenc mesém, nehéz eldönteni. Élethelyzetek vannak, és oda segítségül érkező mesék. Ma már tudom, hogy így van ez. Korábban, csak hagytam, hogy jöjjenek menjenek körülöttem a bölcs gondolatok, ma viszont mivel kicsit közelebb kerültem hozzájuk, hosszú ideig ízlelgetem, csócsálgatom őket a szájamban, s amíg teljesen magamévá nem teszem őket, amíg teljesen eggyé nem válnak a gondolkodásommal, addig csak naponta üdvözlöm őket az életemben.

Így talán a legmélyebb találkozásomat a mesékkel a Tojásból született Királykisasszony és a Fehérlófia kísérte végig. Ekkor már olvastam Boldizsár Ildikó Meseterepiás könyvét, és ekkortájt ismerkedtem meg Bajzáth Máriával is a Tököli Ifjúsági börtön falain belül. Ekkor már tudtam, hogy régi, zsigeri vonzódásom a mesék felé nem véletlen, és hogy a meséknek minél inkább szeretnék ismerőjévé válni. Jó, jó, de hogyan? A Cél mindig könnyebb, mint az út megtalálása….de az égiek sosem restek segítségül sietni, ha hívják őket…Így ekkora esett az is amikor a férjemmel végül tarthatatlanná vált a kapcsolatunk. Véget ért egy mese… gondoltam én és a fájdalom szűnni nem akaró könnyeim folyásában teljesedett ki. Így felkerestem Marcsit, hogy segítsen, bárhogy is tud, mert nekem most nem megy más. Elmesélte akkor a Királynő történetét, aki madár akart lenni. Ebből megértettem, hogy hol rontottam el sok mindent… de ettől nem volt visszacsinálható a dolog. Így ez volt az az év is, amikor eljött az ideje régóta vágyott álmom beteljesítésének, hogy elinduljak megszerzett kincseimmel meghódítani a világot. Bejárni a Föld minden zegét- zugát, érezni jeges hegyormok körül süvítő kemény északi szelet, a lágy zafirt Afrika partjainál, érezni a meleg szeretettől dagadó fekete testvérek vendégszeretetét, érezni a szabadság parttalan súlyát, ahol nincsenek gátak, nemek, de a lélek mégis vezet mindenfelé, a legjobb felé ama szűk ösvényen.

És Marcsi búcsúzóul elmesélte akkor nekem a Tojásból született Királykisasszony történetét, útravalóul! A lélek végül is csak Európa nyugati széléig, a távolságtartó, de érzékeny lelkű hollandusok hazájáig vezetett. Mivel kellett a hamubasült pogácsára való ezért bántam is én. De amikor egy-két szárnypróbálkozás után kiderült, hogy nem is igen fogok sokat repülni ezúttal sem, kezdetét vette egy mélyebb utazás. Egy utazás belül, olyat amilyet mindig is vágytam, de valójában sosem volt még előtte az enyém….És ennek az utazásnak a vezérszála a mese volt. Isten vezette lépteim, de a kövek és az ösvény, mint egy - egy kő, az a mesék egy - egy képe volt függően attól hogy éppen hol tartottam, és a mesehős hol tartott az útján. Így sok féle úton jártam, és sokféle alakot öltöttem utam során.

Átéltem a tojásból születés élményét, a megannyi belső halált az élet vize hiányában, a király fi ölelő karjait, és a csúf boszorka lányának gyűlöletes féltékenységét.

A túlélésért folytatott harcot, mint a kútba kerülő cseppnyi aranyhal, mint a fáról lepattanó apró faszilánk…és a Favágó jóságos, szerény karjainak tartó szeretetét, miközben azt mondja: Légy az, akinek teremtettél!!!

S hogy mennyire nem is könnyű azzá válnunk, akinek teremtettek… arról az tanúskodik, hogy ez a kép még mindig sokszor elibém jön, kérdezvén magamat, vajon az vagyok-e már, akinek teremtettem? De a válasz mégis megnyugatató… ekkora út végig járása, után, már akkor sincs messze a cél, ha még sokat kell tenni érte…

Így a sok vándorlási vágy végül elcsitult a sólyom szívében. Hazatérni készült oda hol soha nem lelte igazán hazáját. De ezek után tudta, hogy ott van, és ott is akar élni, fészket rakni, élni és szeretni, élni és meghalni. A hazatérést pedig nem fűszerezte más, mint végül a királyfi visszatérése! A királyfié, akiről már régen lemondott a királylány, és már csak az lebegett a szemei előtt, hogy tudja megélni a napfény ízét, a hold selymességét, a szél vágtáit, a csillagok mosolyát…


A Világszép Vaszilisza

Élt a nevenincs királyságban egy kupec. Tizenkét évet élt házas­ságban, mégis csak egy lánya született, Világszép Vaszilisza. Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: „Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hama­rosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a baj­ból.” Azután megcsókolta a kislányt és meghalt.

A kereskedő meggyászolta a feleségét ahogy illik, aztán azon kezdte törni a fejét, hogyan házasodhatna meg újra. Mivel jó ember volt, nem kellett lepkehálóval keresnie az új menyasszonyt, de a leg­inkább egy özvegyasszony tetszett meg neki. Nem volt épp fiatal, két leánya is volt neki, épp Vasziliszával egykorúak; gondolta: bizonyára tapasztalt háziasszony és jó anya. A kereskedő feleségül vette az öz­vegyet, de nagyot csalatkozott, mert az asszony bizony nem volt jó anyja Vasziliszának. Vaszilisza volt a falu legszebb lánya, a mosto­ha és a lányai irigykedtek szépségére, nehéz munkákkal gyötörték, hogy a sok fáradságtól megaszalódjon, széltől és naptól megfeketedjen, pokollá tették az életét!

Vaszilisza mindent zokszó nélkül tűrt, napról napra csak gömbölyödött, szépült, bezzeg a mostoha és a két lány gonoszságuknak kö­szönhetően egyre csak száradt és csúnyult, pedig egész nap egy fű­szálat, annyit sem tettek keresztbe. Hogy történhetett ez? Vasziliszá­nak segítségére volt a bábuja. Nélküle ugyan hogy boldogult volna ennyi munkával! Inkább nem is evett, hogy a bábunak hagyja meg a legjobb falatokat. Este, mikor már mindenki lefeküdt, magára zár­ta a kamra ajtaját, ahol lakott és nekilátott, hogy megetesse a bábut: „Babácska, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem. Itt élek apám házában, örömömet mégsem lelem, a gonosz mostohám addig nem nyugszik míg el nem kerget. Taníts meg, hogyan éljek, hogyan birkóz­zak meg mindezzel?” Hogy a bábu megvacsorált, tanácsot adott, nyug­tatgatta, csitítgatta, reggelre pedig minden munkát elvégzett. A bábu napközben is mindennel elké­szült: felásta a veteményest, meglocsolta a káposztát, vizet hordott, a kályhát is befűtötte, s Vaszilisza ezalatt pihent a hűsön és virágot szedett. A bábu még azt a gyógyfüvet is megmutatta Vasziliszának, amelyik jó a napégésre. Ilyen szépen éldegélt Vaszilisza a bábucskájával.

Eltelt néhány év: Vaszilisza felnőtt és eladósorba került. Minden városi legény kéredzkedett hozzá háztűznézőbe, de a mostoha a két lányával még csak nem is fogadta őket. A mostohát a méreg kerül­gette, s így válaszolt a kérőknek: „Nem engedem a legkisebbiket előbb férjhez!” Kitessékelte a kérőket a házból, s minden mérgét Vasziliszán töltötte ki.

Történt aztán, hogy a kereskedőnek hosszú időre el kellett utaz­nia. A mostoha, míg az ura távol volt, másik házba költözött, a sű­rű, sötét erdő mellé. Ebben az erdőben, a tisztás közepén egy kuny­hó állt, a kunyhóban pedig a vénséges Baba Jaga lakott: senkit nem engedett közel magához, s csemegének emberhúst evett. A költözkö­dés után a kereskedőné mást sem tett, mint ilyen-olyan ürüggyel az erdő­be küldözgette a számára oly gyűlölt Vasziliszát, ám a lány mindig szerencsével tért haza: a babácskája mutatta számára a helyes utat és nem hagyta, hogy Baba Jaga háza tájára tévedjen.

Beköszöntött az ősz. A mostoha mindhárom lányra kiosztotta az estéli munkákat: az egyiknek csipkét kellett verni, a másiknak haris­nyát kötni, Vasziliszának pedig fonni. Eloltotta a gyertyákat az egész házban, csak egyet hagyott égni ott, ahol a lányok dolgoztak, ő pedig nyugovóra tért. Munkálkodtak a lányok. A gyertya már a csonkján égett, mire az egyik mostohalány egy csipesszel úgy csinált, mintha meg akarná igazítani a lángot, ehelyett – az anyja szavát követve – ügyetlenséget tettetve eloltotta a gyertyát. „Most mitévők legyünk?” – kérdezték a lányok. „Az egész házban nincs fény, s még nem fejeztük be az esti munkát. El kell sza­ladni tüzért a vén banyához!” „Nekem világítanak a csipkeverőtűim! – mondta az, amelyik a csipkét verte. – Én ugyan nem megyek!” –„Én sem megyek – mondta az, amelyik a harisnyát közötte. – Eridj te a banyához!” – és kilökdösték Vasziliszát a szobából.

Vaszilisza elment a kamrájába, megterített a bábujának, megetet­te és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenve­désem: tüzért küldenek a Baba Jagához, ő meg majd felfal engem!” A bábu megvacsorázott, s a szemei csillogni kezdtek, mint két csil­lag. „Ne félj semmit Vasziliszuska! – mondta. – Menj ahová külde­nek, csak engemet mindig tarts magadnál. Semmi baj nem érhet a banyánál, ha szót fogadsz.” Vaszilisza összeszedelődzködött, a bábu­ját a ruhája zsebébe tette, keresztet vetett, nekiindult a sötét, sűrű er­dőnek.

Reszketett a félelemtől, de csak ment, ment. Hirtelen egy fehér lovas vágtatott el mellette: fehér volt a ruhája, fehér a lova, fehér a nyerge is. Vir­radni kezdett.

Ment tovább. Egy vörös lovas poroszkált el mellette: vörös volt a ruhá­ja, vörös a paripája. Felkelt a Nap.

Vaszilisza egy álló nap és egy éjszakán át gyalogolt, csak a követ­kező nap estéjén ért arra a tisztásra, ahol a vénséges Baba Jaga háza állt. A kunyhó kerítését emberkoponyákból rakták, a szemük meg­volt még; kapu helyett emberi lábszárcsontokat, kilincs helyett el­száradt emberi kezeket, zár helyett éles fogakkal teli szájat lát­ni. Vasziliszának a szörnyűségektől a földbe gyökerezett a lába. Hir­telen feltűnt egy fekete lovas. Fekete ruhában, fekete paripán oda­ügetett a banya kapujához, s mintha elnyelte volna a föld, eltűnt. Be­állt az éjszaka. Ám nem sokáig tartott a sötétség: a kerítésre rakott csontfejek szembogarában fény lobbant, és az egész tisztás fénybe borult, mintha csak nappal volna. Vaszilisza remegett a félelemtől, de nem tudván, merre futhatna, nem mozdult. Hamarosan irtózatos zaj támadt az erdő felől, faágak csikorogtak, száraz levelek ropogtak, az erdőből előbukkant Baba Jaga. Famozsárban ült, karókkal hajt­otta magát, vesszőseprű simította el a nyomát. Odaért a kapuhoz, meg­állt, körbeszaglászott: „Fúj! Orosz szagot érzek! Ki van itt?” Vaszilisza odalépett halálra váltan az öregasszonyhoz, földig hajolt előtte és így szólt: „Én vagyok az, anyóka! A mostohám lányai engem küld­tek hozzád tüzért.” – „Jól van – mondta a Baba Jaga –, ismerem őket, itt maradsz hát nálam, ha megdolgozol érte, kapsz lángot, ha pedig nem, megeszlek!”

Aztán a kapukhoz fordult és elkiáltotta magát: „Hé, erős rete­szeim, nyíljatok, széles kapuim táruljatok!”A kapu kitárult és a ba­nya süvítve beviharzott, Vaszilisza követte, aztán a hátuk mögött új­ra bezárult a kapu. Belépve a szobába a banya nagyot nyújtózkodva lefeküdt és így szólt Vasziliszához: „Add csak ide, ami a kemencében sül: éhes vagyok.”

Vaszilisza világosságot gyújtott, világítottak a kerítésről behozott koponyák szemgödrei, s hordta a kemencéből az ételt a banya elé; tíz jó ember is jóllakott volna belőle. A pincéből kvászt[1] hozott, mézet, sört és bort. Mindent megevett, mindent megivott a vénség. Vasziliszának csak egy kis káposztalevest hagyott, a kenyér végét, meg egy darabka malachúst. Majd lefekvéshez kezdett készülni a Baba Jaga és így szólt: „Mikor holnap elmegyek, gondod legyen rá, hogy az ud­vart felseperd, a viskót kitakarítsd, az ebédet megfőzd, vasald ki az ingeket, majd menj, és a veremből hozz fel egy negyed mérő búzát és válogasd ki az ocsút belőle! De kész legyen minden időre, különben felfallak!” Ahogy befejezte a banya a parancsolgatást, rögtön hor­kolni kezdett, Vaszilisza pedig a bábuja elé tette a maradékokat, sí­rásra fakadt és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem: nehéz feladatot bízott rám a vén banya, és azzal fenye­get, hogy felfal, ha nem teljesítem időben! Segíts rajtam!” A babácskája így felelt: „Ne félj semmit, Világszép Vaszilisza! Vacsorázz meg, imádkozzál és feküdj le, a nappal okosabb az éjszakánál!”

Vaszilisza jó korán felébredt, Baba Jaga már talpon volt, kipil­lantott az ablakon, hát látja, hogy a csontfejek szemgödreiben pis­lákolni kezd a fény, közeleg a fehér lovas: hamarosan megvirrad. kiment az udvarra, füttyentett, mire előtte termett a seprű, a karók és a famozsár. Elvágtatott a ház előtt a vörös lovas, felkelt a Nap. Baba Jaga beleült a mozsárba, kiszáguldott az udvar­ról a fakarókkal hajtva magát, a nyomait gondosan elsöpörve. Vaszi­lisza egyedül maradt, körülnézett a banya házában, rácsodálkozott a nagy bőségre, amit látott. Épp azon törte a fejét, hogy melyik munkához fogjon legelőször, de látja ám, minden el van már végezve. A babácska épp az utolsó ocsúszemeket válogatta a búzából. „Jaj, kis megmentőm! – mondta Vaszilisza a bábujának. – Megóvtál a bajtól!” „Már csak az ebédet kell megfőznöd” – válaszolta a bábu, miközben vissza­mászott Vaszilisza zsebébe. „Isten segedelmével készítsd el az ételt, majd pihenj, ahogy jólesik!”

Estére Vaszilisza megterítette az asztalt, és várta a vén banyát. Szürkülni kezdett, eliramodott a kapu előtt a fekete lovas, mire egé­szen besötétedett: csak a koponyák világítottak. A faágak csikorog­ni kezdtek, a száraz levelek ropogni, közeledett Baba Jaga. Vaszi­lisza elébe ment. „Mindennel végeztél?” – kérdezte a banya. „Nézd meg magad, anyóka!” – felelt Vaszilisza. mindent átné­zett, bosszankodott egy sort, hogy nem talált semmi kivetnivalót, és azt mondta: „No, jól van!” Aztán elkiáltotta magát: „Hűséges szol­gáim, szívbéli barátaim, őröljétek le a gabonámat!” Megjelent három pár kéz, felkapkodták a gabonaszemeket és elvitték, nem is látta Va­szilisza, hova. Baba Jag adegeszre ette magát, lefekvéshez készülő­dött és újra elsorolta a másnapi tennivalókat Vasziliszának: „Végezd el mindazt, amit eddig, csak ráadásként a kasból hozd be a mákot, és szemenként válogasd ki homokból, valaki gonoszságból homokot kevert hozzá!” – mondta a vénség, majd a fal felé fordult és horkolni kezdett, Vaszilisza pedig nekiállt megetetni a bábuját. A bábu miután evett, ugyanazt felelte, mint tegnap: „Imádkozzál Istenhez, feküdj le, aludj, meglásd Vasziliszuska, reggelre minden el lesz végezve!”

Reggel Baba Jaga megint elrepült a mozsarában, Vaszilisza meg a bábu minden munkát elvégeztek. A vénasszony megjött, mindent alaposan átvizsgált, aztán így kiáltott: „Hűséges szolgáim, szívbéli barátaim, sajtoljátok ki a mákból azt olajat!” Megjelent a három pár kéz, megragadták a mákot és elvitték, Vaszilisza nem is látta, hova. Baba Jaga leült falatozni, s amíg evett, Vaszilisza csendben álldo­gált mellette. „Miért nem beszélgetsz velem?” – kérdezte Baba Jaga. – „Megnémultál tán?” – „Nem mertem szólni – válaszolta Vaszi­lisza –, de ha megengeded, szeretnék pár dolgot megkérdezni tőled.” – „Kérdezz csak, de tudd, nem minden kérdés vezet jóra: aki kíván­csi, hamar megöregszik!” – „Csak arról kérdeznélek, amit útközben láttam, mikor hozzád tartottam: ellovagolt mellettem egy fehér lovas, fehér lovon, fehér ruhában. Ki ő?” – „Ez az én fényes hajnalom” – válaszolta a Baba Jaga. „Azután egy vörös lovas jött, vörös lovon, tetőtől-talpig vörös ruhában, hát ő kicsoda?” – „Ő az én vörös na­pocskám!” – válaszolta a banya. „És mit jelent a fekete lovas, ame­lyik itt, a kapud előtt vágtatott el mellettem, anyó?” „Ő az én sötét éjszakám, mindannyian hű szolgálóim.”

Vasziliszának eszébe jutott a három pár kéz is, de hallgatott. „Miért nem kérdezel még?” – szólt a banya. „Eleget kérdeztem, hisz te magad mondtad, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.” „Na­gyon helyes, hogy csak arról kérdezősködsz, amit az udvaron kívül láttál, és amit itt bent, arról nem! Nem szívlelem, mikor kipletykálják a dolgaimat, mert aki ilyent tesz, azt megeszem. Most én kérde­zek: hogy sikerül ennyi munkával boldogulnod?” „Édesanyám ál­dása segít nekem!” – válaszolt Vaszilisza. „Hát így állunk! Takarodj innét te megáldott gyermek. Semmi szükség itt az ilyenekre!” Kiráncigálta Vasziliszát a házból, kilökdöste a kapun, lekapott egy vi­lágító szemű csontfejet a kerítésről, feltűzte egy bot végére, odaad­ta, és azt mondta: „Itt van a tűz a mostohatestvéreidnek, vigyed, hisz ezért küldtek ide.”

Vaszilisza futásnak eredt, kezében a világító koponyával, mely csak hajnalhasadtával kezdett parázslani. Másnap estére ért haza. Ahogy közeledett a kapujukhoz, először el akarta dobni a csontfejet. „Már biztos nincs szükségük otthon a lángra!” – gondolta Vaszilisza. De a csontfej egyszerre suttogni kezdett: „Ne dobj el, vigyél a mostohá­hoz!”

Feltekintett a mostoha házára, és mivel egyik ablakban sem pis­lákolt gyertya, úgy döntött, hogy beviszi a koponyát magával. Elő­ször kedvesen fogadták és elmesélték, hogy azóta hogy elment, nem volt a házban se tűz, se fény és hogy saját maguknak nem sikerült tüzet csiholni, ha pedig a szomszédból hoztak tüzet, menten elaludt, ahogy a küszöböt átlépték.

„A te tüzed aligha alszik majd el!” – mondta a mostoha. Behozták a koponyát a házba, a lángoló szemek haragosan tekintettek a mos­tohára és lányaira! Szinte égettek! S nem is volt hova bújni e tekin­tet elől; addig üldözte őket, amíg reggelre teljesen szénné nem égtek mindhárman. A koponya egyedül Vasziliszát nem bántotta.

Reggel Vaszilisza elásta a csontfejet a földbe, lelakatolta a házat, elment a városba és ott bekéredzkedett egy idegen öregasszonyhoz. Ott éldegélt és várta az apját.

Egyszer így szólt az anyókához: „Unatkozom így ölbe tett kézzel, nénike! Menj, hozzál nekem a legfinomabb lenből, nekiállok fonni.” Az öregasszony lent vásárolt, Vaszilisza dologhoz látott, csak úgy forrt a keze alatt a munka: ügyesen dolgozott, olyan sima és vékony lett a lenfonál, mint egy hajszál.

Sok fonalat font, eljött az ideje a szövésnek is, de nem találtak se­hol olyan szövőszéket, ami Vasziliszának megfelelt volna, senki nem is vállalta, hogy elkészíti neki. Vaszilisza kérlelni kezdte a bábuját, az meg így szólt: „Hozzál nekem valami ócska vetélőt, egy darab fát, meg jó erős lószőrt, összeeszkábálom neked.”

Vaszilisza beszerezte mindazt, amit a babácskája kért és aludni tért, a bábu meg egy éjszaka leforgása alatt kis szövőszéket készített. Tél végére elkészült a vászon is, de olyan vékonyka volt, hogy a tűbe, cérna helyett, ezt lehetett volna fűzni.

Tavasszal a vásznat kifehérítették, és Vaszilisza így szólt az anyókához: „Add el, nénike, ezt a vásznat, a pénzt pedig tedd el magadnak!” Az öreg­asszony ránézett az árura és elámult: „Nem, édes lányom! Nem való ez másnak, csak a cáratyuskának! Egyenesen a palotába megyek ve­le!” Elment az anyóka a cári rezidencia kapujához, ott aztán járkálni kezdett fel s alá az ablakok alatt. Meglátta a cár és kérdi: „Mit szeret­nél, öregasszony?” – „Felségednek ritka árut hoztam, olyat, amit raj­tad kívül senki másnak nem szeretnék megmutatni.”– válaszolta az anyó. A cár megparancsolta, hogy engedjék be az asszonyt, és mikor meglátta a vásznat, igencsak meglepődött. „Mit kérsz érte?” – kér­dezte a cár. „Nincs ennek ára. Ajándékba hoztam neked.” Megkö­szönte a cár és hazabocsátotta megannyi ajándékkal az öregasszonyt.

Nekiláttak a szabómesterek abból az anyagból inget varrni a cár­nak. Kiszabták, de sehol nem találtak olyan varrónőt, aki utánuk dolgozna. Sokáig keresgéltek, végül aztán hívatta a cár az öregasszonyt, és ezt mondta: „Ha meg tudtad szőni ezt a vásznat, tudjál belőle in­get is varrni.” – „Nem én fontam és szőttem ezt az anyagot, uram – felelte az anyóka –, a fogadott leányom készítette.” – „Hát akkor varrja meg ő maga!” Hazament az öreganyó és mindent elmesélt Vasziliszának. „Tudtam, hogy ez a munka sem várat magára!” – mond­ta Vaszilisza. Bezárkózott a szobájába és munkához látott, megállás nélkül dolgozott, egy tucat inggel el is készült.

Az öregasszony elvitte a cárhoz az ingeket, Vaszilisza megmosako­dott, megfésülködött, felöltözött és kiült az ablak alá. Ült ott és vár­ta, mi fog történni. Egyszer csak látta, hogy az öregasszony udvara felé egy cári szolga tart; belépett a szolga a házba és így szólt: „Felséges cárunk sze­retné látni azt a mestert, aki az inget készítette, meg is jutalmazná bőségesen.”

Vaszilisza eleget tett a kérésnek és megjelent a cár színe előtt. Amikor a cár meglátta Világszép Vasziliszát, egy szempillantás alatt beleszeretett. „Nem, szépségem, nem válok meg tőled soha, a feleségem leszel” – mondta, s megragadta Vaszilisza fe­hér kezét, maga mellé ültette, és azon nyomban meg is ülték a lako­dalmat. Hamarosan Vaszilisza apja is hazatért, megörült, hogy lá­nya sorsa jó fordulatot vett és ő maga is az udvarhoz került. Vaszili­sza az öreganyót is magához vette, a bábuját pedig élete végéig a zse­bében hordozta.

Forrás: Hermann Zoltán(szerk.): A tűzmadár. Orosz varázsmesék. Magvető Kiadó, Budapest. 2006.

[1] Vízbe áztatott kenyérmorzsából erjesztett ital.

A mese és az én történetem

A mese és az én történetem:

19 éves főiskolás voltam, amikor Kálmán Lajos bácsi, a kecskeméti Tanítóképző Főiskola csodálatos énektanára, kezembe nyomott egy ütött- kopott könyvet. Orosz népmesék gyűjteménye volt.

- Olvassa és mesélje majd, és bármi történik, sose feledje, maga egy Világszép Vaszilissza - mondta.

Nem is értettem igazán, hogy mit beszél, azt sem mit akar…

A könyv azonban nem hagyott nyugodni. Amikor elolvastam Vaszilissza történetét, alig kaptam levegőt. A mese kísért és kísértett másfél évtizedig.

„Hiányzott a vége”, abban a bizonyos kötetben addig volt meg a történet, hogy elássa a koponyát, ami csak őt nem bántja. 

Aztán találkoztam Boldizsár Ildikóval, aki megismertetett a mese végével.  Döbbenetes felismerés volt, hogy nem elég végigjárni az utat, csinálni is kellene valamit… Ráadásul olyat, amit a cár elé lehet vinni. Újabb 10 év a mese bűvöletében.

Nemrégiben rábukkantam, pontosabban elém sodort az élet, egy nagyon régi, egészen különleges változatot (oroszul), amely a legteljesebb és leggazdagabb szöveg, amit valaha olvastam. Sorsfordító volt, és fordításra vár.

Vaszilissza útját járom, a bábura nagyon vigyázok, remélem életem végéig velem lesz. Ahogyan ez a gyönyörű mese is…

 

BM


Az átkozott pipöretyúk

Volt a világon egy bögyös pipöretyúk. Más dolga nem akadt, a kerítés alatt kapargatott naphosszat, addig-addig, míg a kerítés megdőlt bánatában. Arra szállt a varjú, s elcsodálkozott:

- Ugyan bizony mi baj ért, máskor ha erre jártam, talpon álltál, most meg a földön heversz.

- Ne is kérdezd, te varjú - felelt a kerítés -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, más dolga nem akadt, a tövemben kapargatott, mígnem megdőltem bánatomban.

Ezen a varjú úgy elszörnyülködött, hogy a farkát mind egy szálig kitépte, s ilyen megcsúfolt állapotban a fűzfára szállott megpihenni. Megszólalt a fűzfa:

- Hallod-e, te varjú, máskor farkastul szállottal rám. Mi történt veled?

- Ne is kérdezd, te fűzfa - felelt a varjú -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, én kitéptem a farkam bánatomban.

Elszörnyülködött a fűzfa, s ahány lombos ágat hordott, mind levetette. Arra ment a kecske két gidájával, s megtudakolta:

- Hová lett az ágad, fűzfa? Máskor, ha erre jártam, hűsölhettem árnyékodban.

- Ne is kérdezd, te kecske - válaszolt a fűzfa -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, én levetettem lombos ágam bánatomban.

Úgy elszörnyülködött a kecske, hogy menten világgá kergette két gidáját, s a patakhoz ment, hogy a haragját csillapítsa.

- Hallod-e, te kecske - szólalt meg a patak -, máskor két gidáddal jöttél inni, hova lett a két kicsi gida?

- Ne is kérdezd, te patak - felelt a kecske -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, én világgá űztem két kicsi gidámat bánatomban.

Mit tehetett a patak, ecetté savanyodott nagy szörnyülködésében. Lement egy nagylány a vízhez, korsó a kezében, s nem ízlett neki a patak savanyú vize.

- Hallod-e, te patak - mondta -, máskor tiszta voltál, máskor édes voltál, mitől savanyodtál ilyen ecetessé?

- Ne is kérdezd, te nagylány - válaszolt a patak -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, én ecetté savanyodtam bánatomban.

Földhöz teremtette a nagylány a korsót szörnyülködésében. Odahaza az anyja így fogadta:

- Ó, te nagylány, miért nem hoztál vizet a patakról, ahogy eddig minden este?

- Ne is kérdezze, édesanyám - felelt a nagylány -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, én földhöz teremtettem a korsót bánatomban.

Éppen kenyeret készített az asszony, nagy szörnyülködésében kapta a tésztát, s a falhoz csapta. Hazajött a gazda, kereste a kenyeret, nem találta.

- Ó, asszony - mondta -, máskor, hogyha megtértem, mindig volt itthon meleg cipó. Ma miért nem sütöttél?

- Ne is kérdezd, én édes uram - felelt az asszony -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, én falhoz csaptam a tésztát bánatomban.

Vette az ember a bicskáját, s lemetszette a fél bajszát, hogy valamivel enyhítse nagy szörnyülködését. Azzal kiment az istállóba. A béres nagyot nézett, mikor meglátta.

- Máskor, ha kend kijött az istállóba, gazduram - mondta -, megvolt a bajusza mindkét szára. Ugyan bizony hova lett az egyik?

- Ne is kérdezd, te béres - felelt a gazda -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, én lemetszettem a fél bajszom bánatomban.

Mindezen a béres olyannyira elszörnyülködött, hogy csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a gazdája hat ökrét levágta.

A szomszéd hallotta a rettentő nagy lármát. Gondolta, megnézi, minő különleges esemény ment végbe a komájánál. A tornácon találta mind a négyüket, a gazdát, a feleségét, a nagylányát meg a bérest. Megkérdezte, mi történt:

- Ne is faggasson kend bennünket - felelt a béres -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, a gazda lemetszette a fél bajszát bánatában, én levágtam a hat ökröt bánatomban.

Elszörnyülködött a szomszéd, ahogy ilyenkor illendő, aztán így szólt:

- Én most világgá megyek, s szentül megfogadom, hogy haza nem térek, míg négy akkora bolondra nem lelek, mint amekkorák kendtek.

Már indult is, hogy ne sok időt vesztegessen. Ment hét évig, s talált is bolondot nem egyet, de csak amolyan apró bolondokat, kiknek hasznát nem vehette. Megint ment hét évig, a bolondok szépen növekedtek körülötte, de még mindig nem akadt kedvére való. Már-már búnak eresztette a fejét, hogy ekkora vállalkozásba fogott. Ekkor valami furcsa zörgés ütötte meg a fülét.

A hang iránt nézett, s egy embert látott, ki az istálló végiben egyágú vasvillával hányta föl a diót a padlásra.

- Mit csinál kend? - tudakolta.

- Láthatja kend - válaszolt amaz -, a diómat akarom fedél alá rakni. Hét álló esztendeje dolgozom, de nem sokra megyek.

- Nem úgy kell azt - mondta a bolondkereső.

- Ha megtanít kend a módjára - mondta a villázó gazda -, háromszáz forint üti a markát.

A szomszéd körülnézett, vett egy lapátot, a diót fölhányta a padlásra, a jutalmat zsebre vágta, s tovább folytatta útját. Nem sokáig kellett talpalnia, megint belebotlott egy bolondba.

Ez a bolond nem egyebet művelt, mint hogy két lova mögé egy oldal szalonnát kötött, s azt hurcolta ide s tova a frissen szántott földön.

- Mi végből cselekszik így kend? - tudakolta a szomszéd.

- Hét esztendeje zsírozom ilyenformán a földemet, de hiába, mégsem zsíros.

- Nem úgy kell azt - mondta a bolondkereső.

A földjét zsírozó paraszt háromszáz forint jutalmat ígért neki, hogyha a zsírozás helyes módjára megtanítja. A szomszéd befogta a két lovat a szekér elé, a szekeret megrakta trágyával, a trágyát szétszórta a szántón.

- Így kell zsírozni a földet - mondta, s a háromszáz forint jutalmat zsebre vágta.

A harmadik bolondra egy újonnan épült ház mellett bukkant. Az ember azzal foglalatoskodott, hogy egy zsákkal a házba szaladt, az ajtót becsapta maga mögött, aztán kijött, s elölről kezdte.

- Mit viszen kend abban a zsákban a házba? - tudakolta a bolondkereső.

- Világosságot felelt amaz -, hét esztendeje építettem ezt a házat. Azóta hordom bele a világosságot, de még csak nem is derül odabenn a hollószín feketeség.

- Nem úgy kell azt - legyintett a bolondkereső -, adjon kend háromszáz forintot, s megtöltöm a házat világossággal.

A világosságzsákoló megígérte a háromszáz forintot. A szomszéd vett egy fejszét, ablakot vágott a falba, s a szoba csakugyan megtelt világossággal.

- No - mondta a gazda -, ez megér háromszáz forintot.

A szomszéd tovább rótta bolondkereső útját, s nemsokára meglátott egy sereg embert. Az a sereg ember éppen azon iparkodott, hogy egy tarka tehenet fölhúzzon a templom tornyára.

- Mi végből húzzák kendtek azt a tehenet a magasba, mint ahova való? - kérdezte a bolondkereső.

- Hogyne húznánk - felelték amazok -, mikor a gazdája a végrendeletében a templomra hagyta.

- Nem úgy kell azt - legyintett a bolondkereső -, hanem adják el a tehenet, az árából pedig gyújtsanak gyertyát az oltárra.

A tehénhúzók megörültek a hasznos tanácsnak, s mindjárt fizettek érte háromszáz forint jutalmat.

A szomszéd pedig jókedvűen megindult hazafelé. Örvendezett, mert pénze volt, s bolondot is talált, éppen négyet, ahogy kellett. Ment, ment, s meg sem pihent, míg a komája házához nem ért. Ahogy az udvarra befordult, a szeme mindjárt megakadt az átkozott pipöretyúkon. A pipöretyúk nem mást művelt, mint hogy a ház tövében kapargatott. Megijedt a szomszéd, mert tudta, hogy ebből még nagy baj lehet.

Az átkozott pipöretyúk kapargat, a ház megdől bánatában, arra száll egy gólya, eldobja a csőrét bánatában, meglátja a béka csőr nélkül a gólyát, s zöldből kékké válik bánatában, meglátja a tó a kék békát, s tóból pusztasággá szárad bánatában, meglátja az ég a tó helyén a pusztát, s kékből feketévé komorul bánatában. Ezen segíteni kell idejében, gondolta a szomszéd. Nyakon fogta az átkozott pipöretyúkot, levágta, megsütötte, megette. S bizony jól tette. Mert alig nyelte le az utolsó falatot, hát a kerítés fölegyenesedett örömében, a varjúnak farka serkent örömében, a fűzfa lombos ágat hajtott örömében, a kecske megkereste két kicsi gidáját örömében, a patak megédesedett örömében, a nagylány korsója éppé vált örömében, a falhoz csapott tészta kenyérré sült örömében, a gazda fél bajsza kisarjadt örömében, s a levágott hat ökör talpra szökkent örömében.

Lett akkora öröm, hogy ma is örülnek mindannyian, ha azóta meg nem haltak.

Forrás: Kolozsári Grandpierre Emil: A lóvátett sárkány,

http://mek.oszk.hu/00200/00219/html/lovatet2.htm#47

A mese és az én történetem

Nincs egyetlen kedvenc mesém, de van sok számomra nagyon kedves. Az egyik „Az átkozott pipöretyúk”. A mesével facebook-on találkoztam először, egy mesemondó csoportban megosztotta valaki. Aztán Bajzáth Mária láncmesékkel foglalkozó mesepedagógia műhelyén is foglalkoztunk vele. Már első olvasásra szíven ütött, milyen elementáris mélységgel ragadja meg a képekben azt a folyamatot, amit kicsiben vagy nagyban újra meg újra megélünk mindnyájan.  Amikor egy kicsi por akad a gépezetbe, nem úgy indul valami, ahogy szeretnénk, vagy van egy probléma, ami újra és újra szembejön, és rakódik rá a többi, mint a porcicára a többi porszem, és egyre reménytelenebbnek látszik,  aztán már minden baj, úgy érezzük, összedől a világ. Már semmi se jó, már nem érdemes élni sem… - A mese képei végtelen gazdagsággal – s szerintem némi humorral – mesélnek erről a bajról. S a szimbólumok világában mindenki ráismerhet a sajátjára.

Családok átmeneti otthonában, női csoportban is meséltem egyszer ezt a mesét. Hihetetlen módon megmozgatta a csoporttagokat, egymás szavába vágva mondták és mondták a bajaikat, és hogy ők mennyire másként csinálnák, és ők aztán nem dőlnének le, mint az a kapu…

Hát sokat lehetne még írni a meséről – de én inkább „csak” mesélni szeretek… - egyszer gyertek el a felnőtt meseestünkre, és hallgassátok meg…

 

Bumberák Maja


Az erdei házikó

Rengeteg nagy erdõ szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával.

Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:

- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.

Mikor a nap delelõre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdõbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.

A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.

Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.

"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.

Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:

- Kerülj beljebb!

A lány fölment a sötét falépcsõn, és bekopogtatott az ajtón.

- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.

Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.

A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.

A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Az állatok azt mondták rá, hogy:

- Dukk!

S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk", mert az öreg azt mondta:

- Van itt eleség bõséggel, busásan. Eredj a tûzhelyhez; fõzz nekünk vacsorát.

Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az õsz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.

Mikor jóllakott, azt mondta:

- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?

Erre az állatok elkezdték a padkán:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!


Az öreg pedig azt felelte neki:

- Eredj fel a lépcsõn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg õket szépen, húzz tiszta lepedõt, én is megyek mindjárt lefeküdni.

A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.

Késõ este hazatért a favágó, mondja a feleségének:

- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tõled, hogy egész nap éhezni hagytál!

- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetõdik!

Másnap a favágó megint hajnal elõtt kelt.

- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középsõ lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.

Délben a középsõ lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdõben, és estére õ is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.

A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:

- Dukk!

És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát fõzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felõl kérdezõsködött.

Az állatok pedig rákezdték:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!


A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.

Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:

- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!

- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.

- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.

Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztõdött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, õ is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, õ is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.

Az öreg az állataihoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Azok azt szólták, hogy:

- Dukk!

A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.

Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfõzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.

- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.

- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bõséggel, busásan, elõbb ellátom õket!

Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.

- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!

Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csõrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szõrû tehénke is.

Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.

- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.

Az öreg az állatokhoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


- Dukk! - felelték az állatok.

Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál:
álmodj szépet minálunk;
jó éjszakát kívánunk!


A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.

Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcsõ dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tetõ leomolnék.

A lányka elõször megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.

Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta õ is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.

A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengõcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengõ megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetû szolga lépett a lány ágyához.

- Mit parancsolsz, kedves úrnõnk?

A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késõ van, és az öreg már fölkelt.

- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfõzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!

- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörûséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, õsz emberként kellett az erdõben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghûségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkû leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törõdik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.

A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hû szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.

- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.

- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésbõl a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm õket az erdõbe egy szénégetõhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.

 

Forrás: http://www.mikulasbirodalom.hu/mese/grim/erdeihaziko.htm

A mese és az én történetem

Ez a mese gyerekkorom óta kísér, akkoriban még azt tudtam volna mondani, hogy azért, mert reméltem, hogy én leszek a legkisebb lány, aki majd helyesen fog cselekedni, vagy hogy én leszek a tyúkocska, a kakaska vagy a tehénke, akit észrevesznek, megsimogatnak és megetetnek. Mostanában arról szól nekem ez a mese, hogy bárki, aki úgy érzi, hogy ő a tyúkocska, a kakaska vagy a tehénke, ha észreveszik, megsimogatják és megetetik, akkor felszabadul a gonosz varázslat alól.

 

Kopper Éva


Derék Jankó és a kemény kenyér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen szegény asszony. Annyija volt csak, amennyi a hátán csüngött, akár a csigának. Három kis gyermekét hurcolta a szegény asszony, amerre dologra járt. Letette őket a föld szélén a napraforgó árnyékába, és kapált, kendert nyűtt, mikor minek a sorja volt. Bizony, elég gond sanyargatta a szegény asszonyt, de odagondolt, hogy majd csak felnőnek a kis pulyák, és még a segítségére lehetnek.
Hát jól van. Felnőtt a három legényke, akár három szál búzakalász.
– Halljátok-e? – szólt hozzájuk egy napon az anyjuk. – Kinőtt már a bajuszotok, jobb, ha elindultok szerencsét próbálni, mert aki nem próbál, nem nyer az semmit.
Hanem amikor a tarisznyaakasztás ideje eljött, igen elbúsulta magát a szegény asszony.
– Három gyermeket neveltem, hárman ráncigálták a szoknyámat eddig, már senki se legyen körülöttem? – gondolta, és végül csak a legnagyobb legényt engedte útnak, hátha meghozná a szerencsét.
A legényt hiába marasztalták a faluvégi kertek és síró nádasok, ment hét világ ellen. Ki tudja, meddig ment, míg egyszer csak megéhezett. Leült hát egy árokszélre, ölébe kanyarította a tarisznyáját, hogy falatozzék. De hiába harapta volna az anyja sütötte cipóját, bizony, egy falatot sem tudott lekínlódni. Száraz volt az, mint a kemencepadka. Méregbe jött a legény. Kapta, odavágta a csalán közé a cipót, és tovább ballagott.
Talán egy-két nótányi időt ment, amikor nagy ugatva egy kutya szaladt elébe.
– Ahol kutya van, ott embernek is kell lennie – vélte a legény.
Valóban. Egy tanya elé ért. A nagy kutyaugatásra egy vénséges vén anyóka jött ki a tornácra, és hátrazavarta a kutyát.
– Jól készülnek fogadni – gondolta a legény. – Ide bemegyek. Biztosan lágy cipó is akad.
Kapta magát, befordult a tanyára, és beköszönt illő tisztességgel.
– Isten hozott, vándorlegény – szólt az öreganyó –, no, kerülj beljebb. Bizonyosan elfáradtál, megéheztél.
– Ami igaz, az igaz, öreganyám. Megfáradtam és megéheztem. Nagy útról jövök.
Amikor belül került a pitvarba, akkor látja csak, milyen virágfiatal és szépséges unokája van az öreganyónak. Bizony, rajta felejtette a szemét.
Na, jól van. Hát aztán úgy evés közben meg utána szóba került a legény vándorlása, szerencsekeresése.
– Hallod-e – mondta az anyóka –, nálam feleségre lelsz, meg hóttig való szép életre, csak hát mihez értesz?
– Mindenhez, öreganyám! – állította a legény.
– Jól van, no – bólogatott az anyó –, majd elválik. Most elöljáróban csak arra kérnélek meg, ha már erre vetődtél, tisztítsd ki ezt a kutat, ni! Sok benne a csillag. Azt gondoltam, ha ebből a kútból kimered a csillagokat, hát akkor fiammá fogadlak. A többit meg majd meglátjuk. Kimered-e, hé?
– Ki én, ha addig élek is! – fogadkozott a legény. – Ki, még ha ezerannyi volna is!
Mikor a nyári este telehullatta a kutat lobogó csillagokkal, nekigyürkőzött a legény, megkapta a sudárfát, és rajta! Merítette a vedret százszor meg ezerszer, ki tudná azt megszámolni. Csurgott, patakokban folyt róla az izzadság, lehányt ujjast, lajbit, inget, de minden hiába, öreg este volt már, tán éjszaka is, amikor megállt a legény, lenézett a kergetőző csillagokra, és nagy indulattal így szólt:
– Bolonddá tett engem ez a vénasszony. Ki győzi kimerni ezt a töméntelen csillagot? Most is annyi van benne, mint amikor elkezdtem. Még kinevettetem magam.
Azzal kapta magát, és szégyenszemre megszökött. No, amikor hazaért, elpanaszolta viselt dolgát. Az anyja csak csóválta a fejét, de semmit sem szólt.
Most a közbülső legény indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt ő is, megéhezett. Elővette a tarisznyát, belőle a kemény cipót. De biz ő is úgy tett, mint a bátyja. Mérgében az árokmenti bokrok közé hajította a cipót, mert igen keményellette. Ő is elért a tanyához, a vénséges vén anyóhoz meg virágfiatal unokájához, ő is megkezdte a csillagmerést, de bizony éjfél felé abbahagyta a hasztalan munkát, és szégyenszemre megszökött.
Mikor hazaért, elpanaszolta dolgát. Édesanyja csak csóválta a fejét, de most sem szólt egyet sem.
No, most már a legkisebb legényen volt a sor. Jankót – mert így hívták a kislegényt – feltarisznyálta az anyja.
– Derék ember legyél, fiam, nehogy szégyent valljak veled is – mondta neki a jó­asszony búcsúzáskor.
– Úgy lesz, édesanyám – mondta Jankó, és elindult a hajnallal.
Igencsak dél lehetett, ha több nem, mire Jankó megéhezett. No, nyomban leült egy kisded dombra, ölébe kanyarította a tarisznyát. Meglelte benne az anyja sütötte cipót. De biz’ az olyan száraz volt, mint a kemencepadka, tán még annál is keményebb. Még ilyet soha! Véresre törte a száját, míg belerágott. Hanem akkor megszólalt a cipó:
– Hallod-e, te derék legény! Ember vagy te, mert nem hagytad abba, amit elkezdtél. Mert ne hidd, hogy az embert szerencse várja valahol a világon. Munka várja, amiben ki kell tartani! Ki a könnyig, ki a vérig, ki az utolsó leheletig. Most menj utadra, de ne felejtsd el soha, amit hallottál!
Elámult a legényke a beszéden. „Hogy mi minden meg nem történik az emberrel a világon” – tűnődött.
No de gyerünk! És elindult újfent. Ment, mendegélt, amíg ő is rálelt a tanyára, benne az anyókára és virágfiatal unokájára. Mikor megvacsoráztak az eperfa alatt, őt is megfogadta az anyóka, őt is elindította csillagokat merni.
Amikor úgy az esti harangszó után telehullott a kút csillagokkal, nekigyürkőzött a meregetésnek. Ő is lehányt ujjast, mellényt, inget, patakzott róla a sós verejték, lihegett, lohogott, haja a szemébe hullott, szeme tüzes karikákat hányt, de csak nem hagyta abba.
– Nem és nem! Rajta, rajta! Ha felkötöttem a harangot, hát húznom is kell! – így biztatta, ösztökélte magát. – Azt mondta a kemény kenyér, hogy „kitartani, kitartani”. – És csak mert és mert.
Mikor eljött a hajnal, ott állt a csillagmerő legény a kút előtt verejtékesen és diadalmasan. Nem volt egy fia csillag sem a kútban. A kút körül az udvar és a kert mind-mind telistele volt aranyos-ezüstös csillagos virággal.
Hát még ilyet sose látott!
No, hát mindent el tudnék én mesélni nektek, csak derék Jankó örömét nem. Örült világszép mátkájának, és hálával gondolt az édesanyja sütötte kemény cipóra.
Nem is várt sokáig, hanem nyomban hintót szalajtott édesanyjáért meg két bátyjáért. Csaptak is olyan, hetedhét országra szóló lakodalmat, hogy szerte a világon még ma is beszélik.
 

Forrás: http://www.3szek.ro/load/cikk/63827/derek_janko_es_a_kemeny_kenyer_a_magyar_nepmese_napja

A mese és az én történetem

Ez az egyik kedvenc mesém. Miért? Mert ez a mese három síkon is nagyon megérint. Először a címe, ami a történet főszereplőjének a neve is egyben:

Derék. 1. Tulajdonság. 2. Derék, mint testrész, amely két végpontja annak a tengelynek, ahol a köldök - a léten túlival való kapcsolat - a középpont.

Jankó/János (=Isten kegyelmes:-).

Másodszor, ha magamba helyezem, útmutatást ad számomra már jó ideje a fizikális és mentális életemben. Elengedhetetlen bennem a "kenyér", a "kút", a "csillagok" és a "virágfiatalság" léte.

 
Ha pedig egy "felszínesebb" síkon hagyom, hogy megérintsen, akkor azt látom, hogy azok az emberek, akik már jó ideje a legfontosabbak és legmeghatározóbbak az életemben, mind Derék Jankók.  Derék emberek, a szó eleinktől átörökölt legnemesebb és legmélyebb értelmében. "Csillaglátók és csillagmerők". Szépet látnak és szépen látják azt. Túl a láthatókon. Nem hagyják abba, amit elkezdtek. Sem mentálisan, sem fizikálisan. Így "hajnal tájra a csillagok aranyos- ezüstös virágként ragyognak körülöttük". A saját maguk és sok-sok ember örömére. Felnézek rájuk, büszke vagyok rájuk, irányt mutatnak. Hát ezért szeretem én  a Derék Jankó mesét. 

Szepsi Rita


Furulyás Palkó

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak egy fia: Palkó volt a neve. Nagy szegénységben éltek: mikor volt mit egyenek, mikor nem. Nem volt egyebük, csak egy kidőlt-bedőlt falú házuk meg egy kertjük. Azt mondja egyszer Palkó az anyjának:

- Édesanyám, én nem éhezem itthon többet, elmegyek szolgálni, addig haza sem jövök, amíg legalább egy borjút nem szolgálok. A kertünkben majd felnövekedik, s ha az Isten megsegít, lesz legalább egy kicsi gazdaságunk.

Elmegy Palkó szolgálatba, odavan egy esztendeig, szolgál egy borjat. Aztán megint elmegy szolgálatba, s megint szolgál egy borjat. A harmadik esztendőben is, a negyedik esztendőben is szolgált egy-egy borjat. Volt már négy borjú, de kicsi volt a kert, kevés széna termett benne, nem volt, amivel tartsák a borjakat. Ő bizony, gondolja, magában, vásárra hajtja a borjakat, s eladja. El is indul a négy borjúval, de amint az úton menne, szembejő vele egy ősz öregember, s mondja neki;

- Te legény, van nekem egy szépen szóló furulyám, neked adom, ha egy borjat adsz érte.

- Ugyan mit gondol, bátyámuram, csak nem adhatok borjat egy furulyáért.

- Csak adjad, ne félj, nem olyan akármilyen furulya ez, mint a többi. Majd meglátod, hogy nagy hasznát veszed még ennek.

Isten neki, gondolja magában Palkó, s odaad egy borjat a furulyáért. Azzal továbbmegy. De még egy puskalövésnyire sem mehetett, megint elejébe kerekedik az az ősz öregember, s mondja neki:

- Te legény, adj még egy borjat, s nézd, ezt az egeret neked adom érte.

Nagyot kacag Palkó:

- Hát hogy adnék én borjat egy egérért, mit gondol bátyámuram? Van otthon egér elég, mindig bosszankodik az édesanyám miattuk.

- Jó, jó, de ez nem olyan egér, mint a többi.

Addig beszél az öregember, hogy Palkó odaad egy borjat az egérért. Most már két borjúval ment a város felé, de hogy, hogy nem, az égből esett-e le vagy a földből bújt ki, megint csak elejébe állott az ősz öregember, s mondta neki:

- Te legény, van nekem egy futóbogaram, ez csak az igazi. Neked adom, ha egy borjat adsz érte.

- Nem adom én - mondotta Palkó -, nem bolondultam meg! Elég bolond voltam, hogy két borjat már odaadtam egy furulyáért meg egy egérért.

- Mondom neked, hogy adj egy borjat ezért a futóbogárért, mert bizony nagy hasznát veszed.

Mit gondolt, mit nem Palkó, odaadta a harmadik borjat is. Ment az egy borjúval, hajtotta nagy búsan a város felé, mindegyre vissza akart fordulni, hogyha találkozhatnék az öregemberrel, mert erősen megbánta a vásárt. Na, nem kellett, hogy visszaforduljon. Mert amint nagy búsan mendegélt, tűnődött magában, csak elejébe kerül az ősz öregember, s mondja neki:

- Hallod-e, fiam? Add nekem ezt a borját is, adok neked érette egy zacskót.

- Nem adom én - mondotta Palkó -, bár a többit se adtam volna! Nem tudom, hogy kerülök az anyám szeme elé.

- Csak add ide ezt a borjat! Ne búsulj semmit. Nem akármilyen zacskó ez. Tudd meg, hogy ebbe a zacskóba álom van kötve. Csak mondanod kell neki, hogy hány órát akarsz aludni, s annyit alszol, s ha mást akarsz elaltatni, azt is elaltathatod, csak szólj a zacskónak.

Gondolja Palkó: "Ha már így van, minek menjek egy borjúval a vásárra. Legyen az öregé a negyedik borjú is." Mikor a negyedik borjút is általadta az öregembernek, azt mondta ez:

- No, fiam, most menj haza. Otthon nem lesz maradásod, az édesanyád addig ver, amíg valaki ki nem szabadít a keze közül. De ha kiszabadulhattál, szaladj, amerre a szemed lát, s kiáltsd vissza az édesanyádnak:

- Isten áldja meg, édesanyám, addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

Hiszen volt otthon nemulass, mikor Palkó hazaért. Kérdezte az anyja:

- Eladtad-e a borjúkat, fiam?

- El, édesanyám, el.

- Hát hol a pénz?

- Nem pénzért adtam, édesanyám, hanem ezekért, ni.

S eléhúzta tarisznyájából a furulyát, az egeret, a futóbogarat s az álomzacskót.

Haj, édes istenem, megmérgelődött az özvegyasszony! Kapott egy husángot, ütötte Palkót, ahol találta, s ha által nem szalad a szomszédasszony, s ki nem szabadítja a keze közül, bizony mondom, hogy holtra veri.

Szaladott Palkó, amerre a szeme látott, de visszakiáltott az anyjának:

- Isten áldja meg, édesanyám! Addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

Ment, mendegélt Palkó hetedhét ország ellen, az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyen is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, s ért egy nagy városba. Abban a városban lakott a király. Ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya, de ennek a leánynak nagy betegsége volt. Olyan nagy bánat nehezedett a szívére, hogy senki meg nem tudta nevettetni, s nem jött álom a szemére sem éjjel, sem nappal.

A király éppen akkor hirdette ki az egész országban, hogy annak adja a leányát és egész országát, aki a leányát megnevetteti, s olyan orvosságot ad neki, hogy mikor elkövetkezik a rendes ideje, tudjon aludni. Bezzeg jöttek mindenféle hercegek, grófok, bárók, hosszú süveges tótok, válogatott cigánylegények, mind szerencsét próbáltak. De a királykisasszonyt sem megnevettetni, sem elaltatni nem tudták.

Megy Palkó is a király udvarába, s jelenti, hogy ő is szerencsét próbál. Csak üljön ki a királykisasszony a palota tornácára, s majd az udvaron mutat valamit.

Kiül a királykisasszony a tornácba, kiül a király is, a felesége is, összegyűltek mind az udvarbéliek is, hadd lássák, mit tud ez a szegény legény. Akkor Palkó kivette a tarisznyájából az egeret s a futóbogarát, szépen letette a földre. Aztán fújni kezdte szépen szóló furulyáját, s hát, halljatok csudát, az egér derékon kapta a futóbogarat, s járták a magyar táncot, hogy csak úgy porzott az udvar. De uramisten, akkorát kacagott a királykisasszony, hogy a kacagásától csengett a palota. Kacagott a király is, a felesége is, kacagott az udvar népe is.

- No, fiam - mondotta a király -, megkacagtattad a lányomat, most még csak altasd el.

Mondotta Palkó:

- Csak vigyék be, felséges királyom a királykisasszonyt a szobájába, fektessék le az ágyába, s majd meglátják, hogy mindjárt elalszik.

Mikor a királykisasszonyt lefektették, Palkó bedugta a fejét a tarisznyába, s szólt a zacskónak:

- Aludjék a királykisasszony holnap reggel nyolc óráig!

Abban a pillanatban bekoppant a királykisasszony szeme, s aludott édesen másnap reggel nyolc óráig.

Aközben felöltöztették Palkót drága szép bíborvörös gúnyába. Papot hívattak, s amint a királykisasszony fölébredett, mindjárt összeeskették, s csaptak lakodalmat. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények s leányok.

Lakodalom után Palkó elment az édesanyja után, s hatlovas hintón a palotába hozta. Sóra-fára nem volt többet gondja.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás:Benedek Elek - Kovács Ágnes: Magyar Mese- és mondavilág II., A fekete kisasszony, http://mek.oszk.hu/04800/04865/04865.htm#101

A mese és az én történetem

Ebben a mesében az tetszik legjobban, hogy a mese hőse végig bízik önmagában és döntéseiben, és még ha külső szemmel irracionálisnak is tűnnek a döntései, végül a történet mégis őt igazolja. Megérte kockázatot vállalni (az ökrök látszólag haszontalan tárgyakra való elcserélésével), mert a viszonylagos jólét helyett –amit az ökrök eladása biztosított volna – a cseréknek köszönhetően végül elnyeri a királylány kezét és a fele királyságot is. A mese arra buzdít, hogy merjünk bízni megérzéseinkben, önmagunkban, ne másokra és kételyeinkre hallgassunk, és ne érjük be kevesebbel, csak a teljes boldogsággal.

Kormos Lilla


Rigócsőr királyfi

Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.

Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.

– Ejha! – kiáltotta. – Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!

Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.

Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.

– Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését – mondta. – Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!

A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.

A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:

– Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.

– Vezessétek azonnal elébem! – adta ki a parancsot a király.

A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.

– Nagyon tetszett nekem a nótád – mondta a király. – Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.

Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.

– Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.

Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.

Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:

– Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!

A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:

Kinek az erdeje ez a kerek erdő?

A koldus meg azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;

hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány szomorúan:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,

Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:

Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?

A koldus azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;

hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány még szomorúbban:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,

Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:

Kinek a városa ez a tágas város?

A koldus pedig így felelt neki:

Rigócsőr királyé ez a tágas város;

hozzámentél volna, most a tiéd volna.

A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,

Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:

– Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?

A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés:

Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!

Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?

A koldus pedig azt felelte:

– Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.

– Hát a szolgák hol vannak? – kérdezte.

– Miféle szolgák? – felelte a koldus. – Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!

De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.

Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.

– Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!

Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,

Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:

– Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.

Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.

– Ehhez, látom, nem értesz – mondta az ember –, talán a szövéshez több tehetséged van.

De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.

Az ember bosszankodva legyintett:

– Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!

A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:

– Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.

Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:

– Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.

– Jaj, mi lesz velem – keseregte –, mit szól majd az uram a kárhoz!

Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.

– Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! – mérgelődött az ember. – Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.

Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.

Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.

"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!" – sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.

De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.

Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:

– Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.

Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.

– Kipotyogott a zsebéből! – kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.

– Ne keseregj, kedves feleségem – mondta neki –, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.

– Nagyot vétettem – zokogta a királylány –, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.

– Igaz, vétettél – felelte a király –, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!

Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.

Bárcsak mi is ott lehettünk volna.

 

Forrás: Jakob Grimm - Wilhelm Grimm: Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest - 1965

A mese és az én történetem

Pápes Éva

Gondolatok a Rigócsőr királyról

(Grimm testvérek gyűjtéséből)

 

Az első találkozásom, mármint az első igazi személyes és felnőtt találkozásom[1]a mesével egy hétvégén történt, amikor Boldizsár Ildikó vezetése alatt a saját mesénkkel dolgoztunk, azzal, amit a gyerekkor mélyéből hoztunk magunkkal, vagy amit felnőttként annyira fontosnak éreztünk, hogy rászántunk egy hétvégét a vele való foglalkozásra. Nekem ez a mese a Rigócsőr király volt, de nem azért, mert annyira szerettem, hanem mert gyerekként annyira sajnáltam azt a szegény királylányt, akinek bizony nagyon kijutott a keservekből. Nem elég, hogy koldushoz adták feleségül, hogy össze-vissza sértette a kezét a nehéz munka, még piacon is kellett árulnia, de még ott is összetörte a korsóit egy részeg katona. Arról már nem is beszélve, hogy királylány létére egy másik király konyhájába került konyhalánynak. Persze azt is tudtam, hogy a végén megkapja – ahogy illik – a királyfi szívét és visszakerül a palotába, a trónra, de még így is gyerekként nagyon igazságtalannak éreztem a meghurcoltatását, a szenvedését. Ez sejlett föl bennem, amikor mesét kellet választani, így alakult hát, hogy éppen őt, ezt a szegény gőgös királylányt hoztam magammal, aki annyira megbűnhődött a gőgjéért, gunyoros modoráért…

Végül is úgy alakult, hogy neki köszönhetem a belépésemet a mese belső világába, rajta keresztül értettem meg, mi is igazából a mese, miért mesél évszázadok (évezredek?) óta számtalan mesélő, és hogy miért nem lehet megunni ezeket a történeteket, miért maradtak meg az emlékezet rugalmas rostjai között ki tudja hány kézen-közön, átívelve időn és tereken át a mai napig.

Utáltam a királyt, aki képes a lányát az első jöttment koldusnak adni, utáltam a koldust, aki ezt teszi a szegény királykisasszonnyal, és sajnáltam továbbra is a szenvedéséért, amit „ezek” okoztak neki. Ellenség volt mindenki, aki oda juttatta a boldogtalant. Aztán elkezdett kialakulni valami egészen más (elkezdtek kinyílni az archaikus tudat „kódjai”), amelyben a dolgok hirtelen új dimenzióba kerülve egészen más formációt kezdtek felvenni. Először megjön a felismerés: mindez én vagyok, velem is ez történt, történik! És ekkor kezdenek el az ún. „sematikus” mesefigurák megelevenedni, mert arcot, mélységet és értelmet kap minden esemény, egyáltalán nem tűnik már egyszerűnek a történet, értettem és láttam, hogy mire miért van szükség. Hogy nem az az ellenfél, akiről elsőre gondoltam, és hogy minderre (ami szenvedésnek látszik, és valójában is az) miért is van szükség.

Megszólalt és megszólított a mese, mert azok a szimbólumok, amelyekből felépült, hirtelen ismerőssé és beszélővé váltak, ahogyan gyerekként is működtek, csak most felnőtt tudatosságommal értettem meg őket. Így vált sokdimenzióssá a történet, mert rájöttem, hogy a mesének minden szereplője én magam vagyok, lényem különböző oldalai mutatkoznak meg benne, és ezek együtt rajzolják ki a bennem zajló folyamatokat. Ebből a nézetből a mese egyszerre hologrammá válik, térbe fordul, láthatóvá lesz a lélek-út jelentéstartomány, a szellemi történés, amely a fizikai síkot alakítja. Én magam vagyok az ok és az okozat, amely/aki egy maga által alakított (bizonyos értelemben „hozott”) térben működve keresi a megoldásokat, a legoptimálisabb kibontakozást, az önmegvalósítás lehetőségét. Ennek az útnak a törvényei soha nem önkényesek, minden következik valamiből. Ahogy a mesében, úgy a valóságban is, minden tettünknek megvan a visszahatása, csak az események gubancában nem vonatkoztatjuk magunkra, nem vesszük észre a nekünk szóló igazságát. Ebben is nagyon sokat segít a mese, mert a saját mesénkkel dolgozva felismerjük azokat az erővonalakat, törvényszerűségeket, amelyek mentén alakultak/alakulnak az életünk eseményei. Nagy felismerések történnek, mert a személyes életsorsunk hirtelen egy nagy egész részeként mutatkozik meg, és már egyáltalán nem tűnik véletlenek sorozatának, mert felsejlik benne a törvény, ami mozgatja az eseményeket.

Én ezen a hétvégén végre az életem középpontjába kerültem, illetve megtaláltam a saját magam középpontját, ahonnét láthatóvá váltak a befelé és kifelé mutató irányok, az értékek, amelyek mentén akarom élni az életem. Tudatossá váltam, de nem az önkény, hanem a rend tudatában, amelynek létezésében addig nem nagyon hittem, illetve nem találtam rá a magam számára meggyőző bizonyítékot. Azóta egymás után nyitom fel magamnak a mesék által közvetített tudást, keresem azokat a „fehér foltokat”, amelyek megakadályozzák, hogy beteljesítsem mindazt, aminek a megvalósítására megszülettem. Olyan ez, mint valami misztikus utazás, ahol a cél nem kívül van, hanem belül, és az egyes állomásokat Óperenciás tengerek és Üveghegyek választják el, amiken áthaladni nagyon viszontagságos, de a megérkezés megér minden fáradságot, mert végtelen örömöt és békét ad. Az ára ugyan a fájdalom, de utána megkönnyebbülés és erő van, amit használni lehet, amivel építeni lehet.

 

(Részlet a Királylányok, tündérek, boszorkányok című könyvem előszavából…)

 

[1] Nem számítom ide az „elméleti” találkozásokat, a számtalan irodalmi átdolgozást, szakkönyvet, előadást és egyéb intellektuális megközelítéseket…


Szegfűhajú János

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy fiacskája. Még egyhetes sem volt a fiú, mikor az anyja özvegységben maradt, s merthogy olyan szegény volt az asszony, mint a templom egere, még keresztkomát sem talált. Búsult ezen a szegény asszony, majd megszakadt a szíve, s nagy bújában, bánatjában, elindult, maga sem tudta, hová, merre, csak ment, mendegélt, s addig ment, mendegélt, míg a tenger partjára nem ért. Egyszerre csak, amint ott járdogált fel s alá, elejbe ugrik egy förtelmes varangyos béka. Az özvegyasszony nagyot sikolt, megfutamodik, de a béka hirtelen szép asszonnyá változott, s kiáltott az özvegyasszonynak:

- Állj meg, szegény asszony, ne félj tőlem!

Visszafordult az özvegyasszony, s szeme-szája elállt a csudálkozástól.

- No - mondta a szép asszony -, látod-e, hogy asszony vagyok én is. Hadd hallom, mi bajod, mert látom az arcodon, hogy nehéz bánat nyomja a szívedet.

- Ó, hogyne nyomná! - kesergett az özvegyasszony. - Egy hete, hogy özvegy állapotban maradtam, s nincs egy jó lélek, aki keresztvíz alá tartsa a kicsi fiamat.

- Majd keresztvíz alá tartom én - mondta a szép asszony.

Mindjárt megfordultak, mentek az özvegyasszony házához, megkereszteltették a fiút, s lett az ő neve Szegfűhajú János. Mert akár hiszitek, akár nem, olyan volt a haja ennek a gyermeknek, mint a szegfű, az arca meg olyan szép, de olyan szép, hogy ahhoz hasonlatost még emberi szem nem látott.

- Jaj, lelkem, komámasszony - mondotta a szép asszony -, adja nekem ezt a gyereket! Tejbe-vajba fürösztöm, szépen fölnevelem, s kigyelmednek is olyan dolga lesz, hogy a királynéval sem cserél.

Mondta az özvegyasszony:

- Ó, édes Istenem, hogy adjam másnak szívemről szakadt drága gyermekemet!

Hanem a szép asszony addig beszélt, hogy így meg úgy, akár mindennap láthatja a fiát, amiatt ne búsuljon, hogy a szegény asszony mégis ráállott, s Szegfűhajú Jánoskát a szép asszonynak adta. Közben honnét-honnét nem, mindenféle drága ételek s italok kerültek az özvegyasszony asztalára, s mikor a szép asszony elment a gyermekkel, még egy zacskó aranyat is hagyott neki.

Elment a szép asszony, s ahogy a tenger partjára ért, aranyvesszővel a tengerre suhintott, az egyszeriben kétfelé vált, aztán szépen besétált a tenger közepébe: ott volt az ő palotája, melynek színarany volt a födele, gyémánt a fala. S csak hallgassatok ide, ahogy hazaért, mit tett a szép asszony! Összeaprította a gyermeket, behányta minden csontját-bontját, ízét, porcikáját egy kádba. Három napig meg sem nézte, akkor mindenféle csudaírekkel megkenegette a gyermeknek minden porcikáját s hát, uramteremtőm, nagy fiú lett belőle, nagyobb egy tízéves gyermeknél.

Egyszeriben megszólalt Szegfűhajú János:

- Ó, lelkem, keresztanyám, mért ébresztett föl?! Olyan szép országban jártam!

- Hol jártál, édes fiam?

- Rézországban, lelkem, keresztanyám. S hej, mi szépet láttam s tanultam ott!

- No, ne búsulj, látsz s tanulsz te még szebbeket is.

Amint ezt mondotta, összeaprította Szegfűhajú Jánost, beledobta a kádba minden porcikáját, s három nap múlva ismét felébresztette.

- Ó, lelkem, keresztanyám - mondotta Szegfűhajú János -, minek ébresztett fel?! Ezüstországban jártam, s ott én olyan szép s csudálatos dolgokat láttam; tanultam!

- Bizony ha láttál, tanultál, ne búsulj, mert látsz s tanulsz te még szebbet is. De hadd lám, tudsz-e már valamit?

- Tudok biz én. Azt is tudom, hogy az édesanyám a tenger partján sétál s kesereg utánam.

- Eredj hát, vezesd ide!

A szép asszony odaadta az aranyvesszőt, azzal Szegfűhajú János megvágta a tengert, az mindjárt kétfelé vált, s szépen kisétált János a tenger partjára. Ím, csakugyan ott volt az édesanyja, sírdogált, kesergett magában. Megölelte, megcsókolta az édesanyját, szép gyöngén megfogta a kezét, s elvezette a szép asszony palotájába, aki mindenféle jóval traktálta az özvegyasszonyt. Ebéd után Szegfűhajú János kikísérte édesanyját a tenger partjára, ottan elbúcsúztak egymástól. Amint János visszament a palotába, a szép asszony egyszeriben összeaprította, testét a kádba hányta, s három napig meg sem nézte. Akkor megkenegette minden csontját-bontját, ízét, porcikáját, s egy szempillantás sem telt belé, megelevenedett Szegfűhajú János. Nagy dali legény lett belőle, s hétszerte szebb, mint annak előtte.

- Ó, lelkem keresztanyám - mondta János nagy búsan -, minek ébresztett föl?! Aranyországban jártam, s annyi szépet láttam s tanultam ott!

- Bizony ha tanultál, majd hasznát veszed. Látsz s tanulsz te még annál szebbeket is!

Abban a pillanatban elmosolyodott Szegfűhajú János.

- Mit mosolyogsz, keresztfiam?

- Hogyne mosolyognék, hogyne örülnék! Megéreztem, hogy az édesanyám a tenger partján sétál.

- Eredj hát, hozd ide!

Fogta János az aranyvesszőt, utat vágott a tengeren, s édesanyját lehozta a palotába. A szép asszony most is megvendégelte az özvegyasszonyt, s meg is vigasztalta: ne búsuljon, komámasszony, három-négy nap sem telik belé, meglátogatjuk.

Elment az özvegyasszony, a fia kikísérte a tenger partjára, de amint visszatért, a szép asszony diribre-darabra vagdalta, minden ízét, porcikáját összeaprította, s azzal behányta a kádba. Mikor a három nap kitelt, megint felébresztette Jánost, aki most százszor szebb volt még, mint annak előtte, de azért mégis szomorú volt erősen.

- Ó, lelkem, keresztanyám, minek ébresztett föl?! Gyémántországban jártam, s láttam, amit láttam eddig, de azt még nem, amit ebben az országban.

- Jó, jó, csak ne szomorkodj, csendesüljön a szíved, látsz még te szebbet is! - vigasztalta a szép asszony.

De Szegfűhajú János nem vidult fel.

- Az volna nekem legszebb - mondta lelkes szóval -, ha láthatnám az édesanyámat!

- Eredj, fiam, eredj az édesanyádhoz, vígy egy zsák aranyat is, s építtess palotát az édesanyádnak, de olyat, hogy csudájára járjon a világ.

- Hát keresztanyám nem jő el?

- Majd elmegyek én is. Eredj csak most magad!

Megy János az édesanyjához, mutatja a zsák aranyat, s mondja.

- Ihol egy zsák arany, édesanyám. Menjen el a királyhoz, s kérjen engedelmet, hogy palotát építhessünk.

Megy az özvegyasszony a királyhoz, s elmondja, hogy mit akar. Kérdi a király:

- Kinek az a palota, te szegény asszony? Talán csak nem magadnak?

- Bizony, felséges királyom, ne bántsa mondásom, magamnak s a fiamnak.

- Ugyan ugye?! No, hát küldd ide a fiadat, hadd látom, ki s mi légyen ő.

Hazamegy az özvegyasszony, de még egy szót sem szólhatott, nevetett Szegfűhajú János. Rosszulesett ez az anyjának, s kérdezte nagy szomorún:

- Ó, lelkem, fiam, mért nevetsz rajtam?

- Én-e, édesanyám? Nem kigyelmeden nevetek én, hanem a király gondolatán. Ugye azt mondta, menjek hozzá?

- Azt, édes fiam, azt.

Mindjárt felöltözött Szegfűhajú János, de olyan szép, olyan ragyogó gúnyába, hogy királyfi is felvehette volna, s amíg végigment a városon fel a palotába, kicsődültek a népek, s úgy csudálták a szépséges szép legényt. A király éppen az ablakban könyökölt, mikor Szegfűhajú János belépett a kapun, s mindjárt odaszólította a leányát:

- Nézzed, leányom, nézzed, de szép dali vitéz! Ragyog az udvar a szépségétől.

- Jaj de szép, jaj de szép! - mondta a királykisasszony is. Mindketten elébe mentek Szegfűhajú Jánosnak, le a garádicson, fogadták nagy becsülettel, felvezették a parádés szobába, s ottan aranylócára ültették.

- Felséges királyom - mondotta Szegfűhajú János -, eljöttem a parancsolatjára.

Mondta a király:

- Nem parancsoltam én, hogy ide jöjj, hiszen híredet s nevedet sem hallottam eddig.

- Bizony, tisztesség ne essék, felséged hívatott engem, mert én vagyok a fia annak az özvegyasszonynak, aki palotát akar építtetni.

De bezzeg ámult-bámult a király! Hogy annak a szegény özvegyasszonynak ilyen fia legyen!

- Jól van, fiam - mondotta a király -, én nem bánom, építsetek palotát, amilyet akartok. Majd ha felépül, megnézem én is.

Szentül hitte a király, hogy Szegfűhajú János külső országbeli királyfi, csak nem akarja kiadni magát, mert elébb látni akarja a leányát. Bizony mondom, ezt hitte a királykisasszony is, s magában gondolta: "Hej, ha ez a szép királyfi feleségül venne!"

Szegfűhajú János csak mosolygott magában. Jól tudta, hogy mit gondol a király is, a leánya is. Illendőképpen elbúcsúzott, s azzal hazasietett. Mire hazaért, ott volt a keresztanyja is.

Egyszeriben kőmíveseket fogadtak, s mindenféle mesterembereket, s még aznap építésbe fogtak.

- Hallod-e, János - mondta a szép asszony -, te maradj a kőmívesekkel, én az anyáddal bemegyek a városba, sétálunk, míg a palota felépül.

Csudálkozott ezen a beszéden az özvegyasszony, de nem szólt, ment a szép asszonnyal a városba. Egyet-kettőt alig fordultak, visszatértek, s ím, ott ragyogott, tündökölt a palota: hetvenhétszer szebb volt a királyénál.

Az özvegyasszonynak a szava is megfogyott a nagy csudálkozástól, s a szép asszony erőnek erejével vezette fel a gyémántgarádicsokon: nem akarta hinni, hogy ez az ő palotája.

- Jaj, Istenem, Istenem - renyekedett, tépelődött magában -, mi dolog ez: ördöngösség vagy mi!

De a fia mosolygott, a szép asszony is mosolygott, s biztatták, vigasztalták, ne búsuljon, ne évelődjék, csak egyék-igyék, egyéb gondja ne legyen. Mindjárt el is határozták, hogy nagy vendégséget csapnak, s arra meghívják a királyt is, a leányát is.

Hiszen ha nem hívják, úgy is eljött volna a király, mert ahogy felépült a palota, egymásnak adták az ajtót a hírmondók a királynál, s annyit mondtak, annyit beszéltek a Szegfűhajú János palotájáról, hogy a királynak nem volt maradása. De még a leányának sem.

Másnap estére tengersok vendég csődült a palotába, mind a legnagyobb urak, csupa grófok, bárók, hercegek, asszonyok s lányok, szebbnél szebbek, ékesebbnél ékesebbek, s zengett-zúgott a palota a muzsikától: tizenkét banda húzta a nótát, de úgy, hogy a föld is meghasadozott belé.

Na, asztalhoz ülnek, esznek-isznak, vígan vannak, de egyszer csak Szegfűhajú János mondja csöndesen a keresztanyjának:

- Lelkem, keresztanyám, nincs itt maradásom, megjött az én órám, amikor indulnom kell világjáró nagy utamra.

- Tudom, fiam, ha nem mondod is - mondta a szép asszony. - Hát csak eredj, ne szólj senkinek, majd én itt maradok, s traktálom a vendégeket. Vigyázz magadra, s amit négyszer álmodban láttál s tanultál, s azt is, amit tőlem tanultál, jól tartsd a fejedben, ha szerencsével akarsz járni.

Azzal Szegfűhajú János fölkelt az asztaltól, s mire észrevették volna, kisurrant a szobából. A vendégek tovább ettek-ittak, vigadoztak, de egyszer mégiscsak észrevették, hogy volt gazda, nincs gazda, s különösen a király erősen zokon vette, hogy faképnél hagyta őt s a többi vendégeket. Hát még a királykisasszony! A könnye is kicsordult haragjában, szégyenében.

- No, megálljatok - gondolta magában a szép asszony -, mindjárt vége lesz a haragotoknak.

Mit csinált, mit nem, elég az, az ő bűbájosmesterségével megcsinálta, hogy egyszerre mind elfelejtették Jánost, még a királykisasszony is, s szinte szétesett a palota, olyan vígan voltak.

Ment, mendegélt Szegfűhajú János hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, s hetednapra a Veres-tenger partjára ért. Veres-tenger partján találkozott egy öregasszonnyal, köszönt annak illendően:

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Adjon isten, Szegfűhajú János! Hallottam már híredet, azt is tudtam, hogy idejössz, gyere csak utánam, gyere.

Azzal csak előhúzott a kebeléből egy aranyvesszőt, rásuhintott a tengerre, az mindjárt kétfelé vált. Szépen átsétáltak a tenger túlsó partjára, ott kezdődött Rézország.

- No, Szegfűhajú János - mondotta az öregasszony -, tudd meg, hogy Rézországba kerültél, s ennek az országnak én vagyok a királynéja. Ha szolgálat kell, nálam maradhatsz, de azt megmondom, hogy a leányomra szemet ne vess, mert akkor vége az életednek!

Fogadkozott Szegfűhajú János, hogy ne féljen, nem néz ő senki leányára, csak különben jó dolga legyen.

Na, a királyné mindjárt kezére adta a rézszőrű ménest, de meghagyta erősen, hogy addig menjen a ménessel, amíg magamagától valahol megállapodik, azontúl egy lépést se, mert különben halál fia. Ezt mondotta a királyné, de magában egyebet is gondolt. Azt gondolta, hogy akár így, akár úgy, de élve ki nem kerül Rézországból Szegfűhajú János, mert hitte, szentül hitte, hogy csak a leányáért szegődött be hozzá.

Így volt-e, nem-e, én azt most meg nem mondom, elég az, hogy Szegfűhajú János kihajtotta a ménest a rézerdőbe, csöndesen mendegélt utána, de még az erdőbe jóformán be sem értek, megszólítja valaki hátulról.

- Állj meg, állj meg, világszép Szegfűhajú János!

Visszafordul János, s hát egy szépséges szép leány volt, aki megszólította. Azám, azt is tudta mindjárt, hogy a Rézország királynéjának a leánya ez a leány.

Mondta János:

- Fordulj vissza, királykisasszony, mert az anyád megtiltotta, hogy veled beszéljek.

- Ne félj, világszép Szegfűhajú János, amíg engem látsz. Csak légy hozzám igaz szeretettel, a többi az én dolgom.

Eleget mondta János, hogy így meg úgy, térjen vissza, de biz a királykisasszony ott maradott vele, s csak estefelé tért haza. De ahogy elváltak egymástól, mi történt, mi nem, álom nehezedett János szemére, lefeküdt egy fa alá, s elaludott mélyen. A ménesnek sem kellett több, uccu neki! elvágtatott Ezüstországba, ottan is az ezüsterdőbe. Éppen arra sétált Ezüstország királyának a leánya, nosza, mindjárt küldötte az ezüsttáltost, s egy szempillantásra behajtotta a ménest az ezüstpalota udvarába. Eközben fölébred János, néz erre, néz arra, törüli a szemét: volt ménes, nincs ménes. Búnak ered szegény feje: no, most mit csináljon. Amint így tűnődnék, búslakodnék magában, megint csak ott terem mellette a Rézhajú királykisasszony, de nem gyalog ám, hanem táltos lovon, s mondja Jánosnak:

- Ne búsulj, világszép Szegfűhajú János! Ülj fel erre a táltosra, vágtass ezen az ezüstvárhoz, s csak megmutatod magadat az ezüsthajú királykisasszonynak, meglásd, mindjárt visszaereszti a ménest.

Felül János a táltosra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik: ott volt az ezüstvár előtt. Az ezüsthajú királykisasszony amint meglátta Jánost, egyszeriben kieresztette a ménest, édesen, kedvesen Jánosra mosolygott, s lekiáltott a palota ablakából:

- Vigyázz a ménesre, Szegfűhajú János, mert többet ki nem eresztem!

No, csakhogy megint kezére kaphatta! Elindítja a ménest, megy, mendegél, szép lassan eregél az visszafelé, a rézerdőbe, de még egy jó hajtásnyira sem mehettek, a táltos megállott, s ott abban a helyben megcsikódzott. Azám, mégpedig kettőt csikódzott. Az egyik mindjárt talpra állott, ugrált az anyja körül, hanem a másik girhes-görhes, bogos volt, meg sem tudott mozdulni.

Mit volt mit nem tenni, János a girhes-görhes csikót a nyaka közé vette, s úgy cipelte az anyja után. Viszi, viszi a csikót, jó messzire viszi, az ina csak úgy hutyorgott,* reszketett már, s ím egyszerre csak megszólal a csikó:

- Tégy a földre, édes gazdám, eleget vittél már. Most majd én viszlek téged. Hanem vigyázz magadra, ha hazamegyünk, mert a királyné akasztófára szánt téged. Akármit mond, ne szólj semmit, csak jere ki hozzám, ha megvacsoráltál!

Felül János a táltos csikóra, nagyot rittyent az ostorával, arra a ménes megriadt, s sebes szélnél sebesebben vágtatott haza.

Aztán beterelte mind az istállóba, s fölment a palotába. A királyné asztal mellé ültette, ugyancsak traktálta étellel-itallal, s egzaminálta* mindenféleképpen, hogy hol járt, merre járt, látta-e a királykisasszonyt, de János egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak evett-ivott, s vacsora után kiment az istállóba.

- Hadd el csak - mosolygott magában a királyné, tudom én jól, hol voltál, merre jártál, de nem is kerülöd el az akasztófát.

A lovak mind leheveredtek volt már, csak a kicsi táltos állott.

- Jere, gazdám, jere, ülj a hátamra, hadd viszlek az ezüstvárba, nagy vendégség lesz ottan, jön a rézkirálykisasszony is.

Szót sem szólhatott János, már ott termett a királykisasszony táltosa, a királykisasszony ráült, s mondta ez is Jánosnak:

- Jere, János, jere!

De még el sem indultak, súgja a táltos Jánosnak:

- Hallod-e, édes gazdám, azt mondom neked, hogy be ne menj abba a szobába, ahol a vendégség van, csak maradj te a szomszéd szobában, s ha hallod, hogy rólad beszélnek, szaladj ki az udvarra, s ülj rám.

Na, elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, mindig egymás mellett a királykisasszony s Szegfűhajú János, az ezüstudvarban megkötik a lovakat, de Jánost visszarántotta a táltos csikó:

- Nézd meg jól a nyergemet, édes gazdám, két csillag van rajta, nehogy aztán más lovára ülj a sötétben.

Fölmennek a palotába, de a királykisasszony hiába hívta Jánost a vendégek közé, elbújt a szomszéd szobában. Ámbátor nem látta, jól tudta, hogy kik vannak ott, mert hiszen mondtam már, hogy négyszeri álmában sokat tanult, s még azt is tudta, ki mit gondol felőle.

- Tudjátok-e - mondotta valamelyik -, mi újság? Itt jár valahol Szegfűhajú János. Azt mondom én minden anyának, vigyázzon a leányára, mert amely leány ezt a legényt egyszer meglátta, halálos szerelembe esik. Pedig hiába, mert a gyémánthajú királykisasszony lesz az ő párja.

Hallotta ezt jól Szegfűhajú János, s azt is tudta, hogy az Ezüstország királynéja mondta ezt.

- Hiszen csak jöjjön az én országomba - mondotta az Aranyország királynéja -, akasztófán szárad a szép haja. Pedig közel járhat az én országomhoz. Hej, asszonyok, lányok, úgy tetszik nekem, hogy valahol itt van most is a palotában, s hallgatja a mi beszélgetésüket!

Megijedt erre a szóra a rézhajú királykisasszony, elfehéredett a színében, reszketett, mint a nyárfalevél.

- Ugye, mondtam! - kiáltott az aranykirályné.

Nosza, mind felugráltak az asztal mellől, s mentek mind, hogy keressék meg Szegfűhajú Jánost. De eközben már a táltos csikó olyan nyerítést s dobrokolást* vitt végbe, hogy Szegfűhajú János észrevette magát, s szégyen a futás, de hasznos, uccu! leszaladt az udvarba, fölpattant a táltosra. Utána mind a királynék, a királykisasszonyok, hercegek, királyúrfiak, kergették Jánost, de a táltos csikót egy sem tudta elérni, pedig táltoson ült valamennyi. Nagy bosszankodva visszafordultak Ezüstország határáról, csak a rézhajú királykisasszony nem. Ez addig kiabált János után: várj meg, János, várj meg, hogy egy kicsit megcsendesítette a táltost, s együtt mentek haza.

Hanem a rézkirályné nem aludott, lent sétált az udvaron, úgy várta őket.

- No, te szépséges virág, hol voltál?! - förmedt a leányára éktelenül.

- Tudja jól, édesanyám, hírével jártam.*

- Igen, igen, híremmel jártál, de azt nem mondtam, hogy Szegfűhajú János is veled menjen!

Azzal Jánosnak fordult:

- No, Szegfűhajú János, most a kezem közé kerültél! Holnap reggel felakasztatlak. Ugye megmondtam, hogy ne vess szemet a leányomra, mert nem vagy te hozzá illő.

János nem szólt semmit, csak hallgatott. Be sem köthette a csikót, a királyné megfogatta a katonáival, s tömlöcbe záratta, tömlöc ajtajára hét lakatot tétetett, hogy se ő ki ne jöhessen, se a leánya be ne mehessen hozzá. De tétethetett volna hetvenkét lakatot, János a szép asszonytól erre is tanult mesterkedést: mind a hét lakat kinyílt, s a királykisasszony bement a tömlöcbe, leült János mellé, s úgy sírdogált, kesergett.

- János, János, világszép Szegfűhajú János, ha te engem szeretnél, s elvinnél a te hazádba!

De János nem szólt semmit, csak hallgatott, s mind a gyémánt királykisasszonyra gondolt, akit ő látott már álmában.

Egyszerre csak kopogtatnak a tömlöc ajtaján. A királyné kopogtatott, s beszólt:

- Aluszol-e, álmodol-e, Szegfűhajú János?

János nem felelt, de felelt a királykisasszony helyette:

- Nem aluszom, nem álmodom, bús soromról gondolkozom!

Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! Kinyitja az ajtót a királyné szörnyű haraggal sikolt-rikolt a katonáknak:

- Hé, katonák, jertek, még most vigyétek akasztófára, hajnalt se várjatok!

Jöttek a katonák, s vitték Szegfűhajú Jánost, de ez csak mosolygott magában. Akkor is mosolygott, amikor akasztófára húzták. Estig ott lógott az akasztófán, akkor kiment hozzá a táltos csikó, levette.

- Élsz-e, halsz-e, édes gazdám?

- Élek, kicsi lovam, élek.

- No, ha élsz, ülj a hátamra, beugratunk a rézkirályné udvarába, s szólj be az ablakán.

Úgy tettek, ahogy a táltos mondta. A rézkirályné éppen vacsora mellett ült, mikor János bekiáltott az ablakon. Hej, felugrott mindjárt, lekapta a falról hegyes kardját, aztán szaladt az istállóba, felült a táltosára, s hipp-hopp! vágtatott Szegfűhajú János után. Vágtatott János is szélnél sebesebben, de a Rézhegyen megállapodott, s most már megszólalt ő is:

- Mit akarsz, rézkirályné?

- Megöllek, Szegfűhajú János, kinek az én leányom halálos betege!

Mindjárt kardot rántott, nemkülönben Szegfűhajú János is, s összecsaptak, hogy ég-föld megzendült a szörnyű csattogásban. Egész éjjel s egész nap, folyton-folyvást csattogott a kard, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Akkor azt mondta a királyné:

- No, Szegfűhajú János, ámbátor asszony vagyok, még nem akadt férfi, akit le ne győzzek. Legyen tied országom, leányom.

Mondotta János:

- Nem kell nekem sem országod, sem leányod, nincs nekem itt maradásom. Addig nem nyugszom, míg Gyémántországba nem érek.

Nem is volt többet maradása, addig meg sem állott, míg Ezüstországba nem ért. Hiszen ment volna ő egyenest Gyémántországba, de nem kerülhette ki Ezüstországot. Az ám, még Aranyországot sem. Mondjam, ne mondjam, sok beszédnek sok az alja: Ezüstországban is, Aranyországban is csak úgy volt, ahogy Rézországban. Mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert Aranyországban csakugyan akasztófán száradt volna, ha az aranyhajú királykisasszony le nem veszi, s csudaírral meg nem kenegeti. De hiába vette le az akasztófáról, hiába támasztotta fel: Aranyországban sem volt maradása. Hej, pedig de szépen, de édesen mondta az aranyhajú királykisasszony:

- Maradj itt, világszép Szegfűhajú János!

- Nem maradhatok, aranyhajú királykisasszony - mondta nagy búsan Szegfűhajú János. - Nincs nyugvásom, míg Gyémántországot is nem látom valósággal.

Továbbment, mendegélt Szegfűhajú János, s amint ment, mendegélt, sóhajtozott:

- Hej, Istenem, ha most itt volna az én lelkem, keresztanyám!

Bizony ha kívánta, csak előtte termett a szép asszony.

- Itt vagyok, keresztfiam. Rám szorultál, ugye?

- Ó, lelkem, keresztanyám, bizony nem tudom, mitévő legyek, merre forduljak! Három országot bejártam, három királykisasszonyt bánatban hagytam, majd megszakad a szívem.

A szép asszony nem szólt semmit, csak mosolygott, s intett Jánosnak, hogy menjen utána.

Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre olyan földre értek, hol gyémánt volt a fű, a virág, a fa s minden.

- Ihol - mondta a szép asszony -, Gyémántország. Emlékszel-e rá?

- Emlékszem - mondotta János -, ilyennek láttam álmomban is.

- Gyere hát velem a gyémántvárba: ott lakik a gyémántkirályné leánya. Tudd meg, hogy a gyémántkirályné, az én testvérem, s mióta te a világra születtél, vár reád, Szegfűhajú János, hogy neked adja a leányát.

Aközben a várhoz értek, s hát jő elejbük a királyné s a leánya, aki szebb volt a ragyogó csillagnál. Éppen olyan szép, amilyennek álmában látta.

Hej, Istenem, volt öröm, mikor a királyné meglátta a húgát! De bezzeg a királykisasszony sem szomorodott el, mikor meglátta Szegfűhajú Jánost. Mondták mind a ketten lelkes szóval: te az enyém, én a tied!

A gyémántkirályné Jánosnak adta egész országát s királyságát, s még aznap megtartották a lakodalmat. Mit mondok: csak kezdették, s hét álló hétig el sem végezték. Eközben a János anyját is Gyémántországba hozták palotástul, mindenestül.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Forrás: Benedek Elek - Kovács Ágnes szerk. A tűzmadár (Magyar mese - és mondavilág III.)

http://mek.oszk.hu/04800/04873/04873.htm#138

A mese és az én történetem

„A szép asszony nem szólt semmit, csak mosolygott, s intett Jánosnak, hogy menjen utána.”

Régóta tudom már, hogy nem én találom meg a meséket, hanem ők választanak ki engem valamiért. Csakúgy, mint a népdalok és a versek.

Szegfűhajú János meséje egy feszült hangulatú estén kopogott be hozzám, amikor nyugalmat keresve kinyitottam A tűzmadár című mesegyűjteményt, a Magyar mese- és mondavilág sorozat harmadik kötetét. Nem először olvastam, de valahogy elkerülte eddig a figyelmemet.

Azon az estén Szegfűhajú János története csak úgy beszippantott. Engem is feldarabolt és összerakott, támogatott és megölelt, biztatott és tanácsot adott, s mindvégig sejtelmesen mosolygott. Pont úgy, mint János keresztanyja, aki tudja, hogy ezzel a gyermekkel célja van, s tudja, mi vele a célja. S a legfontosabb: mindvégig ott áll a háttérben, támogatóként, kapaszkodóként, hogy hinni lehessen: mindenki lehet hős.

Szegfűhajú János azóta mindig segít. Most is van dolgunk egymással, nem is kevés: segít letenni képzelt vagy valós terheimet, méghozzá úgy, hogy vezet a néha göröngyös úton. 

Köszönet és hála érte!

Ennyi volt, mese volt, minden szava igaz volt.

 

Bakó Katalin